A szocialista költészetet megújítani szándékozó, 1958-as Tűz-tánc antológia determinálta Nyerges András írói sorsát: a pártos gyűjteményben való szereplés miatt a magyar értelmiség kitaszította. Néhány év múlva pedig, mikor a Tűz-tánc körrel is szakított, otthontalanná vált az irodalomban: verseiről, prózai műveiről nem írtak a lapok. Nem vettek tudomást a létezéséről. Már amikor írhatott egyáltalán. Mégsem a bosszú vezette, mikor kulcsregényt írt az ötvenes-hatvanas évek szellemi életének, kultúrpolitikájának meghatározó szereplőiről, az akkori értelmiség rossz választásairól: önmagával szemben legalább olyan kegyetlen volt, mint a többiekkel.

– Az új kötet utolsó fejezetének első, a későbbiekben vissza-visszatérő tételmondata: „Az, aki vagyok, nézi azt, aki voltam.” Ilyen egyszerű volna ez?

– Nem tudom, mi ebben az egyszerű. Akik olvasták a könyvet, azt mondják, ez a mondat fordít meg mindent, ez helyezi más aspektusba az egész történetet. Ha tisztán önéletrajz volna, azt írnám a cím alá: memoár. De ez nem az. Én gyakorlatilag újra kitaláltam a dolgokat. Akad benne, ami teljesen fikció, van, ami félig az, esetleg teljesen úgy történt, ahogy leírtam. Hazudni nem hazudtam. A Barátságszédelgő, s már az előző regény, a Tévelygések kora is egy sajátos vegyület. Nagyon régóta próbáltam megírni ezt a könyvet, mindenféle formában: nem ment. Mikor viszont kitaláltam ezt a műfajvegyítést, megindult a munka.

– Mitől lesz jó egy kulcsregény? Az össze kacsintástól? Hogy az olvasó is pontosan tudja, kiről ír a szerző?

– Úgy akartam újrateremteni, ami velem történt, hogy az mások számára is átélhető legyen. Ehhez képest annak a találgatásnak, hogy a valóságban melyik szereplőt hogy hívták, nincs értelme. Néhány év múlva mindez úgysem lesz érdekes. Olyasmit szerettem volna írni, ami lehetőleg ma, az események után fél évszázaddal is átélhető. Ami segít megérteni, hogy mi az, amit átéltünk. Miért lettünk ilyenek?

– Miért, milyenek lettek?

– Jószándékúan, naivan és mindenre nyitottan, de sok hülyeséget csináltunk. Az én történeteim a keserves csalódások, pofára esések történetei. A Tévelygések kora például arról is szól, hogy egykor nagyon szerettem volna egy közösséghez tartozni, és ezért minden áldozatot kész voltam meghozni. Hosszú évekbe telt, míg rájöttem, hogy a küszködésem reménytelen, és csak belepusztulok, elsorvadok, tönkremegyek, a jellemem is elferdül, ha tovább csinálom. Az ember akkor képes végleg lezárni életének egy fejezetét, amikor ez tudatosul benne. A Barátságszédelgőben lényegében ugyanerről van szó: nagyon sokáig lehet velem a bolondját járatni, nagyon sokszor tudok csalódni, és sokáig reménykedem, hogy csak én értem félre a dolgokat, hátha mégis lehetne folytatni, mert amit kaphatok egy barátságtól, egy szerelemtől, az hosszú távon fontosabb, mint a pillanatnyilag fájó sérelmek. De eljön egy töréspont, amikor már nincs más hátra, mentenem kell a saját irhámat. És tudatosul: ha túl akarom élni, szakítanom kell a megalázó helyzetekkel. Ez pedig megedzi, gyanakvóbbá teszi az embert.

– Írás közben nem az derült ki az ön számára, hogy egy-egy helyzetben gyökeresen más megoldást kellett volna választania?

– Általában utólag jut eszembe, mit kellett volna csinálnom. Néha évekkel később. E két regény írása számomra azért is fizikailag, lelkileg, szellemileg, borzasztóan megterhelő volt, mert újra átéltem mindent. Az is én vagyok, aki jelen volt a megírt helyzetekben, meg az is, aki most esetleg már csak nevet önmagán, te hülye, hogyhogy nem tudtad, mi lesz ebből. Mindenesetre nem csinálhatok, nem csinálhattam a figurákból okosabbakat, mint amilyenek valóban voltak. Voltunk. Írás közben olyan tények is előjöttek, amelyekről nem tudtam, hogy tudom őket. Van, aki ezt úgy nevezi: termékeny butaság. Mert íráson kívül persze megint nem tudom a dolgokat. Olyan felfokozott állapot ez a számomra, mintha egy színházi próbán lennék. Előre tudom, mit mondanak a szereplők, még azt is, mit gondolnak, és mégis meglepnek a reakcióik, a gesztusaik, a szavaik. Az egészet úgy élem át, mintha én is szereplője volnék a darabnak. Ahogy szereplője is voltam.

– A szövegekben tetten érhető irónia a szerző alapvető tulajdonsága, vagy inkább csak a saját sorsát látja önironikusan, negyven-ötven év távlatából?

– Mindkettő. De azért mindkét történénetnek többször is neki kellett rugaszkodnom. A Barátságszédelgőnek volt egy 1970–71-ben íródott korai változata. Ami nagyon rossz volt. Akkor nem is adták ki, s én ettől vérig is voltam sértve. Ma már tudom, hogy nagy szerencsém volt, amiért visszadobták. Akkor még túl közel voltam az eseményekhez. Addig nem lehetett mindezt megírni, amíg személyes indulataim voltak. Ahhoz kellett hosszú éveknek eltelnie, míg megjött a történtekkel kapcsolatos iróniám. A visszavágás privát ügy, nem irodalom. Pár éve kezdtem azt érezni, hogy talán már nem hajt önigazoló szándék. Túl vagyok rajta, más lettem, nem vezérel a bizonyítási vágy sem. Csak meg akarok mutatni egy történetet, és reményeim szerint azt a világot is, melyben ez az engem meghatározó történet lezajlott. Ha érzi benne az öniróniát, az jó: ezt akartam. És ezt szolgálja az „aki vagyok, nézi azt, aki voltam” attitűd is.

– Nyerges írja „Nyergest”.

– Igen. De az egy másik Nyerges. Ma már.

– Azt mondta: újra kitalálta az életét. Amikor a Tévelygések korát és a Barátságszédelgőt írta, kizárólag az emlékei re támaszkodott? Esetleg naplókra?

– Soha nem írtam naplót, de szerencsémre olyan család vagyunk, ahol mindenki mániákusan elrak minden dokumentumot. Apám és anyám eltették egymásnak írt leveleiket meg a róluk szóló káderjelentéseket. Én is gyűjtögető lettem: mindent elteszek, ami velem kapcsolatos, ami rám vonatkozik.

– Kegyetlen regényekről beszélgetünk, melyekben nemcsak a tágabb környezetével, de a saját családjával szemben is kegyetlen.

– Arra törekedtem, hogy maximálisan úgy írjam meg a történteket, ahogy azok megestek, és próbálom megfejteni az okokat is. Akikkel esetleg kegyetlen vagyok, azoknak is megpróbálok a bőrébe bújni: ugyanmiértmondhatták, tehették azt, amit. Akartak-e tényleg bántani, vagy önkéntelenül sikerült? Megpróbáltam többszólamúvá tenni a történetet. Másrészt úgy érzem, erkölcsileg az hatalmaz fel másokkal szemben a könyörtelenségre, hogy magammal szemben is az vagyok.

– A trilógia első kötete, a Voltomiglan elején van egy jelenet, amelyben arról ír, hogy a nagymamája sokszor elrejtett maga elől bizonyos tárgyakat egy szekrény tetejére, mondván, csak kárt tenne bennük. Így viszont nem érte el őket. Lapul még valami a képzeletbeli szekrény tetején?

– Egy folyóirat nemrég rövid önéletrajzot kért tőlem, abban írtam le, hogy még minden előttem van, hiszen csak hetvenéves múltam. Előttem van például az, hogy végre ne a velem kapcsolatos kultúrpolitikai előítéletek határozzák meg az írói sorsomat, hanem a műveim. Ehhez persze el is kéne olvasni azokat. Az utóbbi években néha kiderült, hogy aki hajlandó elolvasni például a regényeimet, esetleg felülbírálja a saját előítéleteit. Úgyhogy mi mást kívánnék magamnak a jövőre: olvasókat. Ha ez megvan, nagy baj már nem történhet velem.