Kis magyar stílustörténet
A keramikus, aki 1950 és ötvenhat között, a magyar művészettörténet oly kevéssé fényes korszakában járt a főiskolára, bizonyos, hogy Borsos nyomán kezdett antikgyanús kocsikat és kocsihajtókat mintázni. Nem Borsos-utánzás volt ez, aminthogy nem volt igazán antik sem. Kétségtelen, hogy az emlékkiállítás lovai, az érzékenyen elkeskenyedő fejükkel, a diadalmas sörényükkel a klasszikus kort éppen csak megelőző friss, törékeny görög művészetre emlékeznek, továbbá az is, hogy a velük egybeépülő kétkerekűeknek archaikus az ihletése. Ám kétségtelen az is, hogy a Csekovszky-méltatás, amely rendre etruszk és kora görög elődökre utal, nem lelt fel egyetlen ilyen harci kocsit, egyetlen analógiának kínálkozó kocsihajtót sem Toscana és Hellász örökségben.
A magatartás a teremtően aktualizáló Borsoséhoz hasonló. A matéria, a rücskös-karcos samottos kőcserép pedig, amely borongós kékbe és feketébe fordult, ha oxiddal, mázzal színezték, kerámiává lényegíti ezt a szellemet. Kerámiaszoborrá, amelynek a lényegét a maga sajátos módján az akkori művészetpolitika is felismerte. Nem lehet úgy nézni ezt az ötvenkilenctől kilencvennégyig bemutatott életművet, hogy a környezetét, a kort fel ne idéznénk.
A kocsihajtók, idolok és totemek abban a legalább másfél évtizedben készültek, amikor a hazai képzőművészet az iparművészetben vívta a maga szabadságharcát. Abban az ötvenhetes Tavaszi Tárlatot követő (megtorló) időszakban, amikor már egyetlen politikus sem emlegetett szovjet példát és szocialista tartalmat nemzeti formában, de amikor a gyakorlatban az előző korszak érthetetlen szívóssággal továbbélt. Érthetetlen szívóssággal és érthetetlen következetlenséggel. Mert modern formavilágú, kivált nonfiguratív szobrot, festményt nem volt kívánatos komponálni, de ugyanezek az elemek, ugyanez a szellem elviselt, sőt pártolt volt, ha iparművészeti alakot öltött. Nemcsak kerámiait, a textil, az ötvösség is folyvást feszegette a határokat, de maradjunk a kiállításnál. Az égetett föld, a kemence, a rücskös máz védte a szokatlan plasztikát azoktól a támadásoktól, amelyekkel szemben a sima bronzot és a sérülékeny vásznat nem védte meg semmi.
Nem az antikizáló kocsikkal kezdődött. A reprezentatív kiállítások még tele voltak klaszszicizálóan semmitmondó, legjobb esetben is Medgyessy-epigon szobrokkal, amikor Csekovszky idoljai megszülettek. Ezek az alibi-vázaformát őrző, ámde példátlanul szabálytalan és példátlanul erotikus nőalakok, amelyek oly sajátos módon hivatkoztak neolitikumra, paleolitikumra, amennyire később a kocsihajtók etruszkok és görögök voltak. A látszatfunkciójuk, az anyaguk, a tizenkilencedik századból örökölt iparművészet-státus azonban éppúgy mentette az eredetiségüket, a frissességüket, mint a népies íz és némi Picasso-hatás néhány mázas madárkompozíciót.
Aki odafigyel, lépésről lépésre követheti a stílustörténéseket a Batthyány utcában. Nem azért, mintha az egykori tanszakvezetőnek egyedül kellett volna törnie az utat, hanem azért, mert munkáival mindig az iparművészet javával haladt előre, és mert szakmailag nagyon igényes volt. Nem csak stallumban volt a mester, Gádor István követője. Az archaizáló éveket az a korszak követte, amely Picasso bátorságával gömbölyítette élettelivé és érzékivé a kubizmus geometriáját, és közben, még a hetvenes években megszületett a keresztek és keresztvivők nyersen érzelmes konstruktivizmusa. Hogy pedig a spektrum teljes legyen: a kilencvenes években a művész ennek a biblikus-vallási témakörnek lágy, minden korábbitól elütő posztmodern formát talált.
