Aranykacsa

Galád darab Nyíregyházán az Aranycsapat, és nagyon igyekszik elhitetni mindenkivel, hogy a színház maga is galádság, nem kell hozzá semmi, csak kitalálni, mit akarnak a népek. Ha Hamletot, akkor azt kapnak, vért és vérnőszést, de a mai világban nem ez megy. Hanem mi? Ez? Az ötvenes évek, amikor nem volt minden egészen rendben, de focizni még tudtunk? Amikor rock and rollal lehetett lázadni a rendszer ellen?

Rock and roll? 1953-ban? Tényleg? Égnek fésült hajjal Rákosi ellen? Amikor még Elvis Presley sem volt föltalálva? Minő elmés és eredeti történelemszemlélet.

Biztosra akartak menni az alkotók, ezért hát összehozták Fenyő Miklóst a nagy nemzeti legendával és tragédiával, a Wembley hőseivel, és lehet, hogy ha nem ennyire dögkeselyűk, a néző elbizonytalanodik, hogy talán benne van a hiba, amikor nem mozdul meg benne se szív, se lélek a pesti 7:1 vagy a berni 3:2 közvetítését hallva. Igaz, hogy ezt a darabot nézve valami azért megmozdul. Leginkább a gyomor, amely tiltakozik.

Tiltakozik voltaképpen minden ellen. Leginkább a hülye anakronizmusok miatt, ahogy Móricka vagy Istvánka (az író Tasnádi István) elképzeli az ötvenes éveket, hogy meccs után rohannak a félreeső szobába szexuális életet élni. Ahogy elképzelik a cselekménybonyolítást, hogy egy alak hirtelen az addigi személyiségétől tökéletesen idegen dolgot tesz, mondjuk fölfedezi a kis szerencsétlenben a szerelmet, elhívja este, várják a nagy beteljesülést, de hiába, mert ő közben egy másikkal (akit előtte minden rossznak elmondott) lelép, tiltottan határátlép. Vagy egy fiú felmegy egy idősebb nőhöz, aki szándékosan nyitva hagyott pongyolában fogadja, fölvarrja a sliccgombját, de amikor a fiú kezdeményez, azt mondja, mit képzel rólam, nekem csak meghalt a hasonló korú gyermekem, és ilyenkor újra anyának képzelem magam. Ha Tasnádi István írta volna Hamletot, akkor a dán királyfi feleségül vette volna az anyját is és Opheliát is, és boldogan uralkodik, amíg meg nem hal.

A fair play érdekében el kell mondanom, hogy a színrevitel tökéletesen megfelel a műnek, mindenki ronda ruhákat és parókákat visel, a Bóbis László alkotta táncokban mintha egész végig ugyanazt a lépést ismételgetnék, a rendezés meg arra szorítkozik, hogy mindig legyen valaki elöl a színpadon, amíg hátul színt váltanak. Ha valami ennél többet is mondana a rendező, Tasnádi Csaba, akkor rögtön azt érzi az ember, hogy bár ne akarta volna elmondani. Az első felvonás fináléja mintha azt akarná elmesélni, hogy ha megnyerik a vbdöntőt, akkor talán ’56 sincs, mindenesetre lyukas zászlókkal vonulnak a színre. Utána a második felvonás a Szexbomba című számmal kezdődik, és hamisítatlan hatvanas évek érzetet kelt, strandolás, színes ingek, napolaj. Ezek után nem kevés meglepetést kelt, hogy a történet közben nem kapott szárnyakat, még mindig Rákosi áll a dísztribünön, és ávósok verik az embereket.

Borzalmas katyvasz az egész színdarab, és még nehézkes is, akad, csikorog, nyög, szuszog, és az ember csak a színészeket sajnálja, hogy egy ennyire rossz előadásba is mennyi energiát kell ölni, táncolni, énekelni, szöveget tanulni, mosolyogni, erőlködni, szórakoztatni. Aztán az utolsó jelenetre leszáll a nemzetiszín angyal, és megváltoztatja a döntő eredményét, és akkor már senkit nem sajnálok, csak magamat, akinek ezt mind végig kellett néznie.

Borzalmas katyvasz az egész színdarab
Borzalmas katyvasz az egész színdarab
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.