Egyelőre nem tudni, hogy a kerületek hogyan élnek az új szabályozás – a köznyelven lex turulként elhíresült regula – adta lehetőségekkel. Annak nyári hatálybalépése óta ugyanis nem állítottak új szobrot Budapesten – közölte érdeklődésünkre a Budapest Galéria osztályvezetője. Szilágyi András szerint ez egyébként érthető, részben, mert minden önkormányzat anyagi nehézségekkel küzd, de főleg azért, mert az emlékmű avatás nálunk hagyományosan ciklikus jelenség. A kerületek általában a négyéves perió dusok harmadik-negyedik évében rendelnek köztéri alkotásokat, amelyek rendszerint a választási kampányra készülnek el.

Mint ismeretes, a nyár közepe óta élő új szabályozás szerint a kerületek saját territóriumukon fővárosi egyeztetés nélkül is bátran felállíthatnak képzőművészeti alkotásokat, a szakmai állásfoglalás birtokában. Az állásfoglalás elfogadása azonban nem kötelező érvényű, tehát kérdés, mennyire befolyásolja a lokális elképzelést, öntudatot. (Ráadásul a friss hírek szerint a szakmai felügyeletet ellátó Budapest Galéria önálló formájában meg is szűnik, és beolvad a Budapest Történeti Múzeumba.)

Ami az összképet illeti, ma nagyjából 1200 képzőművészeti alkotás látható a főváros közterületein. 2008-ban harminchárom, 2009-ben huszonegy, az idén húsz mű készült, ebből a hetvennégyből tizenkettő emlékmű, huszonkilenc domborműves emléktábla, a többi emlékmegőrző szobor, döntően mellszobor. A számok imponálóak, európai összehasonlításban szintúgy, mint a XIX. század végi szoborállítási intenzitáshoz viszonyítva. Csakhogy: úgynevezett díszítő munkák, autonóm művek sajnos lényegében évtizedek óta nem készülnek, másképpen: hiányzik az örömzene – hívta fel a figyelmet Szilágyi.

Emlékeztetett: 1990 után azok a kerületek, amelyek megúszták a lakótelepesítést, elkezdtek emléket állítani nevezetes eseményeiknek. Az 1991-es önkormányzati törvény alapján minden kerület elkészíttette a maga 48-as, második világháborús emlékművét, a jobbmódú önkormányzatok évente írnak ki pályázatot a település egy-egy pontjának feldíszítésére: az egész ország főteret, főutat épít. Ez önmagában dicséretes, tágabban nézve azonban nem annyira.

A szoborállítást kezdeményező magánszemélyek, helytörténészek, társadalmi-politikai szervezetek jellemzően saját vagy környezetük katartikus élményeinek, saját történetük jeles személyiségeinek akarnak maradandó emléket állíttatni. Többnyire ugyan egy fi llérjük sincs, viszont általában kész elképzelésekkel jönnek, és gyakran magába az alkotói folyamatba is beavatkoznak. Mély elszántsággal és szorgos kilincseléssel megtalálják azt a fórumot vagy befolyásos embert, aki azonosul a céljukkal, és kijárja, hogy meglegyen a fedezet (vagy annak egy része), természetesen állami vagy önkormányzati közpénzből. Ebből következik, hogy a köztéri mű megrendelője határozott programot kap és továbbít a művésznek, a képet a politika árnyalja még tovább.

Aligha kétségbevonható, hogy az önkormányzatok a lakosságot akarják kiszolgálni a megrendeléssel, és az alkotás „megszerzésével” rátemettségüket akarják bizonyítani, nem mellesleg pedig a potenciális szavazókat célozzák meg, alkalmasint anakronisztikus, kétes művészi értékű konstrukciókkal. A köztér a politikai küzdelem tere, ebből adódóan a szoborállítás inkább téma, mint minőség, legfőbb jegye pedig, hogy avatáscentrikus. Nem ritka, hogy az avatási meghívóról csak az alkotó neve marad le – jegyezte meg Szilágyi.

A kulturális tárca 1990-ben húszmilló forintot adott a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak köztéri képzőművészeti alkotások támogatására. Az összeg évről évre változott, általában 30 és 50 millió forint között járt fel s alá, az idén azonban újra 20 millió forint a keret.

Ebből a pénzből, például ötnegyedes bronz mellszoborból, húsz éve több mint százat lehetett elkészíteni, ma mindössze nyolcat, egy közepesnek mondható köztéri munkából pedig jó, ha egyet ki tudnának hozni a teljes büdzséből – ecsetelte az állami szerepvállalás mibenlétét a Magyar Szobrász Társaság VII. konferenciáján a lektorátust igazgató Kertész László. Szilágyi András a szobor-magánmecenatúráról szólva elmondta: a 80-as évek elején egy Gellért téri virágárus fizette az eszperantót megalkotó Zamenhof szobrát, a 90-es évek közepén egy pesterzsébeti hölgy előbb egy egészalakos bronz Petőfi, utóbb egy Széchenyi- és egy Kölcsey-mellszobor költségeit állta, nemrég pedig, egy rockzenész Szent Mihálynak állíttatott szobrot saját zsebből. Harminc év alatt tehát összesen öt köztéri alkotás született magánemberek hozzájárulásával Budapesten.

A budai Szent Mihály a magánerőből állított kevesek egyike