A napokban a 64 éves pécsi mesternek életmű-kiállítása nyílt a baranyai megyeszékhelyen – a Zsolnay kulturális negyedbe költözött Pécsi Galéria immár nagyszabású tárlatok befogadására is alkalmas termeiben –, s Pinczehelyi ennek alkalmából idézte meg ezt a történetet. Vagyis a sztráda hiányából eredő, sokórás zötykölődésnek köszönhetjük, hogy Pinczehelyi megszülte a maga összetéveszthetetlen arcát. A művészettörténészek ma is úgy vélik, hogy Pinczehelyi alkotta meg a rendszerváltás előtti évtizedek legkelet-európaibb ikonjait. S bár motívumvilága egy banális közkincstárból táplálkozik, más képzőművész mégse használhatja azokat büntetlenül. Ha megteszi, Pinczehelyi-epigonnak minősítik. Csak neki van sansza bűvészkedni az említett jelképekkel, csak ő festheti piros-fehér-zöldre a paprikát, a szőlőt, a kukoricát, a bejglit, az erdőt.

Pincés megítélését mindig végletes kettősség jellemezte: a múlt rendszerben volt, aki azt olvasta ki a képeken feltűnő csillagokból és sarlókból, hogy az alkotó csontig benyal a politikának, volt viszont, aki nem értette, miért nem tiltják be ezeket a műveket, hisz dől belőlük az irónia és a kétség. Mert miképp értelmezhető a pécsi székesegyház előtt rudakból össze tákolt vagy a mezőn utcakövekből összegányolt ötágú csillag, nem is szólva arról az ötágúról, amely egy meztelen felsőtestű asszony fejét helyettesíti? És miképp értelmezhető az az önarcképsor, amelyen Pinczehelyi a kezében tartott sarlónak előbb a bal profilját, majd a szemből nézetét, végül a jobb profi lját mutatja fel? Talán csak nem azt jelenti ez az 1973-as mű, hogy a szocialista eszme megérett a rabosításra, mert ő az okozója minden bajunknak? Vagy mit mondjunk arra a képre, ahol a két szerszám körkörösen keretezi Pinczehelyi vörösben úszó fejét? Talán azt, hogy glória övez egy proliarcot? Vagy azt inkább, hogy satuba szorul egy örömtelen férfi feje?

Amikor a mostani tárlatot végigjárva megosztottam ezeket a kérdéseket Pinczehelyivel, ő csak mosolygott, és azt mondta: amikor létrehozta ezeket a képeket, nem gondolt semmire, csak az volt a célja, hogy amit lefotóz, lerajzol, megfest, installál, az adja vissza Magyarországot.

A nyolcvanas években Pinczehelyi képein a csillag már a Coca-Colával viaskodott. A kólás képek valamiféle magyar Andy Warhollá tették a pécsi művészt. Amikor megjegyeztem ezt neki, újra csak mosolygott, mondván: szereti Warholt, megtisztelő az összevetés.

A sarló-kalapács motívum Pinczehelyinél visszatért az ezredforduló után is. Elővette a glóriás-satus, vörös önarcképét, s melléje rakta harminc évvel későbbi, reális színekkel megörökített önmagát. Az új képen ugyanúgy tartotta a kezét, mint amikor a sarlót és a kalapácsot fogta, de a két emblematikus szerszám tovatűnt, Pincés mindkét keze a semmibe markolt. Látva a két egymáshoz applikált portrét, kicsúszott a számon:

– A balfácánból lett egy nagy lúzer.

– Mindenki mást olvas ki belőle – legyintett Pinczehelyi. – Nekem az volt a fontos, hogy az ember nem tud változni, fogja a sarlót, ami már nincs.

Pinczehelyi akkor is kedveli az iróniát, ha rajta csattan. Nézve egyik művét – amely mindössze annyi, hogy egy macskakőre ráírta: „a proletariátus fegyvere” –, szóval nézve ezt, kijelentettem: munkáiban gyakran nem tudom tetten érni a munkát, csak az ötletelést.

–De hát lehajoltam azért a kőért, írtam rá, mi kell még? – kérdezett vissza gyermeki ártatlansággal, majd hozzátette: – Van olyan képzőművészeti alkotás, amely nem is létezik, csak leírják, hogy miképp nézne ki, ha létezne. Mégis alkotás.

Amikor arról faggattam, hogy képei mennyire képzelhetők el egy polgári lakás falán, akkor azt felelte, vásárolnak tőle gyűjtők. Majd odavezetett egy festménysorozathoz, amelyen egy női torzó lába közül hol rügyező ág, hol kalász, hol meg barackvirág sarjadt.

– Ezek jól mutatnának egy lakás falán, mert jó képek – mondta elégedetten, és először láttam az arcán valami aggódásfélét. Mintha tartana attól, hogy nekem nem tetszik, ami neki igen.

A világ többtucatnyi jelentős múzeuma vásárolt már képet Pinczehelyitől. A fontos hazai díjak mindegyikét megkapta. Örült mindnek. Annak tán egy fokkal jobban, hogy a pécsi kiállításmegnyitó napján Kemény György levelet írt neki.

– Kiváló grafikus és kiváló ember –mondta Pincés elérzékenyülten –, tőle minden szó jólesik.

A nyolcvanas években a csillag már a kólával viaskodott