Férc
Mohácsi János nem dekonstruálta, nem rekonstruálta, nem írta át, nem írta tovább Molnár Ferenc darabját. Bár azt sem mondhatjuk, hogy Kaposváron, immár vendégként, csak úgy megrendezte a Játék a kastélyban-t. Nem az a néhány szövegpoén a fontos azonban, amelyekkel megtoldotta, néha felülírta Molnár szellemességeit (dramaturg Mohácsi István). Hanem az, hogy a mű lényegével vitába szállt.
A jól megcsináltságot vette célba – ezt pedig csakis úgy tehette, hogy lényegében érintetlenül hagyta Molnár dramaturgiai építményét. Nem dózerrel vagy legalább gőzkalapáccsal állt neki a sziklaszilárdnak tudott építménynek, hanem mondhatni sok apró hangyát eresztett rá.
A szereplők mintha az első próbáról jöttek volna ki a szabótól, Remete Kriszta csupa éppen összefércelt ruhát adott rájuk. Fodor Viola díszlete az előkelő kastélyt hatalmas kétszintes ácsolattal helyettesíti be, amelyen precízen be vannak jelölve az illesztési pontok. Mintegy munka közben, építés, alakulás alatt szemlélhetjük a precíz konstrukciót. Nem harsány, de látványos és végig színen maradó irónia kíséri az eseményeket.
Maga az előadás pedig hosszú, szellemes, a közönséget megragadó, néma előjátékkal kezdődik. Az első megszólalás már önmagában is poén. Mire tehát Turai azon kezd morfondírozni, hogy milyen nehéz is elkezdeni egy darabot, az már régen tart. A szellemes kioktatás szinte viszszájára fordul. A dramaturgiai leckéket a rendező a továbbiakban is felülírja a maga színházi eszményei szerint, de közben nem bántja aMolnárét. Azt is gondosan működteti.
Másfelől emberi mélységeket is próbál becsempészni a könnyeden nagyvonalú szerkezetbe. Nem éri be azzal, hogy a főszerepben Kovács Zsolt maga is garancia lehetne a szikár, száraz, célratörő, éles elméjű profizmus alatt rejlő érző szív, sőt emberi dráma ábrázolásához, de pontosan adagolt érzelmességgel utal arra is, hogy egyfelől a szörnyű szeretettel pátyolgatott ifjú zeneszerző a vén, minden hájjal megkent író balkézi gyermeke, másfelől hogy a hajlékony erkölcsű primadonna inkább az öreg zsenibe lenne szerelmes, ám ezt a jó atya mintegy áthárítja rajongó gyermekére. Ebből nagyon szép, gyöngéd jelenetek támadnak az Annie-t roppant széles skálán, hol harsányan hisztériázva, hol gúnyosan eltúlzott primadonnai affektálással, hol kislányos félénkséggel, hol törékeny érzelmességgel megjelenítő Grisnik Petrával.
Ezek az apró, kurta szépségek persze egy Molnár éles szellemességéből és Mohácsi kesernyésebb gúnyolódásából összegyúrt, a végére mindinkább elvaduló farce-ba ékelődnek bele. A hallgatózási jelenetben Annie egy üvegajtót áttörve bependeredik a három férfi közé, anélkül hogy észrevenné őket. Kelemen József a társszerző Gál szerepében szellemesen szekundál Kovács Zsoltnak, Takács Géza Ádámja arcán viseli az ifjonti érzésviharokat, Karácsony Tamás olvadékony lelkű lakájt alakít.
Az utolsó rész, a próba jelenete viszont elsősorban nem arról szól, hogy a szerelmes zeneszerzőt meggyőzzék arája ártatlanságáról, hanem arról, hogy Almády küzd a hosszú francia nevekkel. Kocsis Pál, aki különben a kivénhedt, megkopott amorózót a szokványtól eltérően belső méltósággal, még mindig meglévő férfiúi vonzerővel, a sérelmeket mélyre rejtő profizmussal is megajándékozza, mindenhová puskákat ragaszt. Ebből az együgyű ötletből pompás játékok sora, fergeteges mulatság támad.
Mohácsi meggyőzően piszkál bele Molnár jól megcsinált darabjába, amennyiben az így is remek szórakozást nyújt. Az se lenne nagy baj, hogy a különféle elemek között nincs különösebb összhang, a fércelt ruháknak nincs közük az átértelmezett emberi kapcsolatokhoz, az érzelmi viszonyok alakításához nem kapcsolódik az előadás legtöbb humorforrása. Csak hát mindebből az is következik, hogy ennek a részleteiben nagyon színvonalas játéknak szinte semmi súlya, semmi tétje nincsen.
