A magyar képzőművészet renoméját javítani kell: ezt a tételmondatot szinte sohasem mulasztja el megemlíteni Kieselbach Tamás. Most is ettől az elvtől indulunk, pedig kimondottan gyakorlatias szolgáltatásról, egy újonnan induló műtárgybírálati irodáról van szó. Előzményeként pedig a Szépművészeti Múzeumról (SZM), amely megalakulásától, 1908-tól 2008-ig nyújtott ilyen szolgáltatást, valamint a Magyar Nemzeti Galériáról, amelyik 1957–1975 között az SZM-mel közösen, majd pedig a saját gyűjtőkörében önállóan folytatta a munkát. Két évvel ezelőtt mindkét közgyűjteménynél megszűnt ez a tevékenység.

Kieselbach Tamás műkereskedőként úgy érzékelte, hogy ezt a hiányt idehaza senkinek sincs kedve és kapacitása pótolni. Pedig soha nem került elő annyi fontos – korábban tévesen megítélt vagy mit sem sejtő magángyűjtőknél lappangó – műtárgy itthonról és külföldről, mint az elmúlt években. Valójában ezért kapcsolódik az új iroda koncepciója Kieselbach hitvallásához, hogy tudniillik a magyar festészet külföldi megítélésén akkor lehet jelentősen javítani, ha minél teljesebb, fajsúlyosabb életműveket vagyunk képesek bemutatni. Ha eltűntnek hitt műveket tudunk beemelni a művészettörténetünkbe.

– Semmihez sem hasonlítható azaz izgalom, amit az ember egy váratlanul felbukkant és sokat ígérő mű első szemrevételezésekor érez. Emellett a legfontosabb, hogy legyen egy fórum, ahol a hazai műgyűjtők megbízható információkhoz juthatnak, a külföldi kereskedők pedig kiszűrhetik a magyar festményként kínált hamisítványokat.

Minderre a garanciát Kieselbach Tamás szerint elsősorban irodaalapító triumvirátusuk adhatja: a művészettörténész Molnos Péter és az egyik legfoglalkoztatottabb hazai igazságügyi műtárgyszakértő Einspach Gábor, valamint maga a műkereskedő. A három műbíráló szükség esetén további hazai vagy külföldi szakembereket von be a kutatásba, és a legmodernebb technikát (ultraviola fényben végzett és elektronmikroszkópos vizsgálatokat, multispektrumú fotográfi át, digitális röntgent, roncsolásmentes anyagvizsgálatot) is beveti. Így merik garantálni, hogy ami tőlük eredetiként kerül majd ki, az az is.

A kérdésünk inkább az, hogy egyáltalán kikerül-e. Vagyis, hogy aki barna csomagolópapírba bugyolált festményével a hóna alatt beballag az új műtárgyszakértői irodába, elviszi-e onnan valaha a képét. Vagy amint meghallja, hogy valóságos kincs van a birtokában, azonnal pénzre akarja majd váltani – nyilván Kieselbachnál. Szóval az évtizedekig „közgyűjteményi monopóliumként” gyakorolt műtárgybírálati munka, amelyet a múzeumok fillérekért végeztek, és amelyért komoly felelősséggel tartoztak, mitől válik majd hitelessé, megkérdőjelezhetetlenné, sőt közérdekűvé egy magángalériába költözve?

– A működésétől – vágja rá Kieselbach Tamás. – Attól, hogy átláthatók leszünk és ellenőrizhetők. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a műkereskedő szempontja hiányzik ebből a projektből. De legalább ilyen fontos: ha egy valódi remekművel találkozunk a bírálatnál, az bekerülhessen a szakirodalomba, létezni kezdjen az adott alkotó életművében. Attól pedig, hogy a műtárgytulajdonos hozzánk sétál be a vizsgálatra, attól ugyanúgy ki is sétálhat innen a festményével, és eladhatja bárhol.

Ha csak szóbeli értékelést kér, akkor anélkül, hogy bármit fizetnie kellene. Írásos szakértői véleménnyel a zsebében pedig 50-100 ezer forintos díjért. Amit még nem árul el Kieselbach, az az, hogy a Szent István körúti galériából kiköltözve az iroda hol kap új helyet. Ami viszont már most biztos, hogy a Modern magyar festészet című sorozatából az 1964–2000 közötti időszakot feldolgozó utolsó részt mihamarabb elkészítik. Az ezt megelőző korszakkal foglalkozó kötet 2004-es kiadása óta ugyanis anynyi szenzációs magyar alkotás bukkant föl itthonról és külföldről, hogy ezeket be kell vésni a nemzetközi köztudatba. Tehát a jelszó: presztízsnövelés, de gyorsan!