A XXVIII. században kétszáz világot öszszefogó és igazgató Hegemónia vezetője arról tájékoztatja a Konzult, aki korábban a peremvidéki Hyperionon teljesített szolgálatot, hogy megnyílóban vannak a bolygón található Időkripták, egyre nagyobb aktivitást mutat a körülöttük fel-felbukkanó rejtélyes, korlátozhatatlan erejű és hatalmú Shrike nevű szerves gyilkológép. A Számkivetettek megtámadni készülnek a Hyperiont, a hegemónia adatforgalmát biztosító Világhálót és a Hálóért felelő mesterséges intelligenciákat is. Föltehetően ez már a régóta várt, mindent elözönlő invázió lesz, útnak kellett tehát indítani a Hegemónia polgárait evakuáló különítményt, s a HAD:űr hadiflottát. A Konzul arról is értesül, hogy a Shrike Egyháza zarándoklatot engedélyezett, s a Konzul egyike az egyház hét kiválasztottjának, akik ezen a zarándoklaton részt vehetnek. Mi több, részt is kell vennie, hogy az utolsó eséllyel élve megfejthesse az Időkripták és a Shrike titkát, kiiktassa a Számkivetettek zarándokok közé juttatott ügynökét, és hogy a Számkivetettek győzelme esetén lezárhassa az Időkriptákat. A Hegemónia sorsáról van szó.

Noha ez csak kerettörténet, a műfajban szokatlanul sok és sokféle műszervezési és műfejlesztési lehetőséget nyit meg. Ebbe az összetett, sűrű eseménysorba kötődnek bele a zarándokok személyes történetei, akik azért gondolják fontosnak elbeszélni egymásnak életüket, hogy kiderülhessen, miért választották éppen őket erre az útra, hogy megtudják, melyikőjüknek milyen oka van elzarándokolni a Hyperionra, s hogy megismerjék és megértsék, ami a különbözőségben a túlélést szolgáló közös lehet. A személyes történetek, a pap Lenar Hoyté, a költő Martin Silenusé, a katona Fedhman Kassadé, a nyomozó Brawne Lamiáé, a tudós Sol Weintraubé és a templomos Het Masteené mint egy kirakós játék bonyolultan illeszkedő darabjai válnak láthatóvá.

A hét történet más és más műfajt idéz. A horrortól a melodramatikus lektűrön át a regényes művészéletrajzig. Mintha Dan Simmons demonstrálni akarná, hogy ő, mint nyilatkozta is, bármit meg tud írni. Demonstrálni azt is, hogy ismeri az angol irodalmat. Mi mással volna magyarázható, hogy Keats, a nagy angol romantikus költő befejezetlenül maradt elmélkedő költeményének címével Hyperionnak nevezi el a bolygót? Igaz, jelentéses párhuzam lehetne a titánok és az őket legyőző olümposzi istenek harca, mi több: bekapcsolhatná a Hyperion-vers problématudatát a regény Hyperionéba, de ennek nincs értelmezhető nyoma. A bolygó űrkikötőjének neve Keats. Martin Silenus minduntalan a hozzá képest ezer évvel korábban élt Keats verseit idézi. És akad egy mesterséges intelligencia is, „aki” Keats személyiségreprodukciója. Nem látni pontosan, miért. A regény szerkezete az első angol nyelven író költő, filozófus Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című ugyancsak befejezetlen, de nagy hatású munkáját hasznosítja, annyira mindenképpen, hogy a szerkezeti megoldást átvegye, s itt-ott finoman utaljon a vértanúként meghalt Becket Tamás sírjához igyekvő zarándokok történeteire. De ez is csak játék inkább, sznoboknak szóló udvarlás: lám, művelt vagy, ráismertél.

Ami fontos, az a karakteres figurák megteremtése, a feszültséggel, váratlan fordulatokkal teli eseményesség, a műfaj legjobbjaihoz mérhető világteremtő, tudományos, technikai és nyelvi képzelet (Huszár András jó fordításában), s az a képesség, hogy a műfajban honos, jelenből átvetített erkölcsi, vallási, ökológiai, eltömegesedési és egyéb problémákat, eszmék, elvek, értékek és normák konfliktusaiként, cselekményt mozgató tényezőkként hasznosítja. Anyaga is dicséri. Olyan sűrű (az olykor kissé túlbeszélt elmélkedő részekkel együtt), és olyan sokszálú, hogy már az első kötetben benne van a tetralógia. Mert az lett ez az 1989-ben közreadott mű, amelyet a Hyperion bukása, majd az Endymion és az Endymion felemelkedése követett.

Az első kettőt nálunk a Cherubion adta ki még 2001-ben. Nyoma is alig maradt. Most bezzeg, nap nem telik lelkendező, olykor mámoros mondatok nélkül, amelyekben egymást verik a kivételes, az ismételhetetlen, a zseniális, a káprázatos, a mesteri jelzők. Hogy kanonikus, vagy hogy kultuszmű volna, túlzás, hogyne. Csak az amerikaiakból is kéttucatnyi sci-fi állítható mellé. De annyi bizonyos: a Hyperion a tömegirodalom nagy tehetségű és jól képzett szakemberének invenciózus munká igényeket ébresztő, orientáló fajtából.