Joseph Conrad (1857–1924) csodálatos művészete a mi éghajlatunkon meglehetősen későn vált láthatóvá: könyveit ugyan a két háború közt – halála után – szorgalmasan fordítgatják, de nyugatos nagyjaink (talán Babits kivételével) többnyire szűkkeblű szigorral mérlegelik írói teljesítményét. Szerb Antal, igaz, magasrendű kalandregényekről beszél, de kalandregényről, és végső értékelése szinte suttogásba fullad. Conrad művei aztán a hatvanas-hetvenes években sorra jelennek meg, majd 1994-ben – Bojtár Péter kitűnő fordításában – az író önéletrajza, az Emlékképek is napvilágot lát (másik bámulatos reflexív műve, A tenger tükre, sajna, a mai napig nem olvasható magyarul).

Az Európa életműsorozatának új kötete a lengyel származású angol író említett 1912-es önéletrajzi írásán kívül hat elbeszélést tartalmaz. A darabok az 1897-től 1914-ig tartó időszakban keletkeztek, tehát (ha esetében beszélhetünk egyáltalán fejlődésről) a középső Conrad alkotói formáját mutatják. Mint az köztudomású, Conrad nehéz író. Noha sokszor műveinek puszta anyaga is érdekes, az anyag gyakran fi gyelmünk hátterébe tolja a lényeget, az író mélyen morális eszméletének művészi eredményeit. Nem igazi epikai művet ír, hanem elmorzsolt cselekményű, szélesen hömpölygő leíró részletekbe oldódó, költői betétekben gazdag legendáriumot.

Kötetünk hat elbeszélése is megerősíti régi benyomásunkat: alig olvastuk el a szöveget, és már a következő pillanatban zavarba jönnénk, ha számot kellene adnunk, miről is olvastunk itt lenyűgöző ki-kibomló példabeszédeket. Alig látjuk a figurákat, csak fáradsággal szedegetjük össze a cselekménymorzsákat, nemigen hámozhatjuk ki a jellemek változásait, csak erősen sejtjük a cselekedetek indítékait, és a végén is az elejéhez hasonló éhséggel fordulunk az utolsó bekezdések csábításai felé. Mi tűrés-tagadás, igaza volt E. M. Forsternak, aki ködösen lopakodónak, körülményesnek ítélte az író stílusát; igaza volt Thomas Mannak, aki főleg a költői hangulatokat és zsongító álmokat vette észre a művekben; de igaza volt Hemingwaynek is, aki 1924-ben azt mondta, semmi nem adott neki annyit a világon, mint Conrad bármelyik könyve.

Mert mégis, mégis… közben történik valami, valami megkísértés. Conrad minden sorában érezzük azt, hogy ennek az írónak sokszorosan köze van a komolysághoz: az emberi élettel, az emlékezéssel, a múlttal, a természettel, önmagunkkal és végül a stiláris feladattal szembeni felelősséghez. Egyik-másik műve talán nem is más, mint egy morális eszméleti gócpont köré szőtt varázslatos álommese. Nincs még egy író, aki ennyit tudna az árulás, a gyávaság, a hibás cselekedetbe torkolló bűntudat, a sötét ösztönök igazgatta felemás döntések természetrajzáról, a múltbeli kudarcok és a boldogtalanság, valamint az apró vétések és súlyos következmények összefüggéseiről. Conrad mélységes lélektani tudását mégsem tudálékos, didaktikus pózban adja elő, hanem egy nagy sejtető talányos, lassanként megigéző művészi tapintatával.

Összességében úgy mondanám: Conrad műveiben nincsen út, csak járás van, de ez a járás mélyebbre vezet, mint bármely felidézhető út. Vagy hogy, illően, tengeri hasonlattal éljek: Conrad igazsága soha nem süllyed el, csak sokáig tart, amíg horgonyhelyet talál.

Az Emlékképeket és a hat elbeszélést Bojtár Péter fordításában olvassuk. Mit mondjak? Pompás teljesítmény, tudatos fordítói aprómunka; mondatait egyetlen ponton sem a véletlen huzata sodorta össze.