Hanem kép és szöveg sajátos, utánozhatatlan egysége: a kilencedik művészet. Ma már nemcsak azt tudjuk biztosan, hogy ez – enyhén szólva – nem a képregényvilág egészét jellemző, abszolút igazság, de szerencsére arról is meggyőződhettünk, hogy olykor valóban így lehet.

A Magyar Képregény Akadémiának a Bartók 32 Galériában rendezett mostani, Pinkhell című kiállítása azonban maga is olyan, mint az egyik kiállított képoldal országúton heverésző kődelfinje: nincs az a gyöngéd figyelem, amellyel maximálisan helyre tehető lenne.

Itthon a képregény – különös, átmeneti eltűnése miatt – sokak számára még mindig múltbéli kifejezés. Olyan, mint a sőre, vagy a dohányos börbönce. Minimum furcsa, hogy ezt az – egyébként áldatlan – állapotot az MKA csapata nem a bátor újrateremtés gondolatától fűtve, hanem egy bágyadt nosztalgia felől gondolja megváltoztatni. A Bartók 32-ben kiállított képek (képregények) színeikkel, formáikkal, történeteikkel szinte kivétel nélkül azt helyeslik és ismételgetik, amit pedig –minden józan számítás szerint – meg kellene haladniuk. Haragos Péter dróton cseverésző madarai (Strip), Fehér Zoltán konyhafilozofáló, mélytengeri véglényei (Mélypont) kedvesek és humorosak, mint ahogy tulajdonképpen az összes kiállított munka kedves, humoros és szép – és egy hajszállal sem több ennél.

Persze örömhír, ugyanakkor a fentebb vázolt helyzetet csak még kínosabbá teszi, hogy alig néhány dombbal odébb, a Roham magazin háza táján egy másik alkotói csoport is működik – és itt valami merőben más zajlik. A képregény itt nem Garfi eldhoz és társaihoz odabiggyesztett képes lábjegyzet – hanem a mából, lélegző művészek figyelméből születik: maga is eleven esemény. De legalábbis folyamatos határátlépésekre ingerlő forma, izgalmas kísérletek terepe. Sirály Dóra, Stark Attila, Vidák Zsolt, Kárpáti Tibor és Baranyai András szabadon, radikálisan, tiszteletlenül: vagyis nagy szeretettel nyúl a képregényhez. És nem is feltétlenül, nem is mindig nyúl hozzá. Csak akkor, ha éppen lehet, ha kell. Talán éppen ez az oka annak, hogy ha valahol, szép csöndesen, mintegy mellékesen újjászületett – vagy megszületett – a magyar képregény, akkor bizony éppen az ő köreikben tette.

A képregény jóval több, mint állókép: valami különös fél út az ellenállhatatlanul pergő film felé – sajátos eszközei is vannak tehát, amelyek páratlan atmoszférát teremthetenek. Fellini szép megfogalmazása szerint „egy gombostűre szúrt lepke mozdulatlansága” van benne. Különösen erős közvetlensége, nyíltsága – vagy ha úgy tetszik: „brutalitása” – távolról sem jelzi egyúttal a végpontját is, mint sokan hiszik: kép és szöveg együtt hatása rendkívül izgalmas rejtekutakat nyithat benne, új és új megoldásokat eredményezve. Mint ahogy a Roham magazin holdudvarához tartozó művészek munkáiban rendszerint így is történik. Ha pedig így történik, akkor a képregénynek kétségtelenül a kiállítótermekben is ott van, és egyre inkább ott is lesz a helye.

A Pinkhell-tárlaton kiállított munkák kedvesek is, humorosak is