– Vallja be, huszonnyolc év alatt hányszor mondott nemet a Tron folyatására?

– Sosem tettem ilyet. Amikor 1982-ben bemutattuk az első Tront, azonnal megindultak a pletykák a lehetséges folytatásról, aztán pedig nem történt semmi. Úgy vélem, a Disney helyesen járt el, hogy kivárta a megfelelő történetet és rendezőt... azaz tulajdonképpen azt, hogy a Tron világát az átlagember jobban megértse. Amikor pedig végre tényleg felkértek a második részre, azonnal igent mondtam. Pontosan azért, amiért először is: így lehetőségem nyílt arra, hogy megismerhessem a filmipar legkurrensebb technikáit. Másrészt lehetőségét láttam egy modern kori mese és mítosz létrehozásának, amely az életünket teljesen behálózó informatikáról és komputerekről szól. Továbbá, bármilyen meglepő, nagyon szeretem a scifi műfaját, például a 2001. űrodüsszeia a kedvenc filmem.

– Azt hittem, az is az okok között lesz, hogy eljátszhatja fiatalkori önmagát.

– Hát ez inkább bizarr volt. Amúgy tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen lesz kosztümök, smink és kamerák nélkül forgatni. Ugyanazt a technológiát alkalmazták, mint a Benjamin Button különös élete forgatásakor. Eléggé szkeptikus voltam a módszert illetően, így, hogy meggyőzzenek, egy nap behozták nekem Brad Pitt fejét egy üvegtálcán. Hihetetlen volt. Ne Madame Tussaud-féle viaszmakettre gondoljon, hanem annál valami sokkal élethűbbre: mintha tényleg lecsapták volna Brad fejét. Készítettek egy fejszobrot rólam, azt valahogy beszkennelték, és innentől a számítógép már követni tudta az arcjátékomat a fejemre rakott érzékelőkön keresztül. Azért az eredmény nem lehetett tökéletes, mert később a feleségemet kérték fel konzultánsnak, és ő is javított a mimikámon. Végül is, ő ismer a világon a legjobban: harminchat éve vagyunk házasok.

– Nem ijesztő ez a technika egy színésznek?

– Változik a világ, annyi szent. Az is igaz, hogy egyre kisebb a színész szerepe a show-bizben, bármikor helyettesíthetnek digitálisan. Manapság a háttéremberek kezében összpontosul az alkotófolyamat. De azért nem félek.

– Milyen viszonyban áll korunk informatikai kütyüivel?

– Szeretem-utálom viszonyban. Létrehoztam régebben egy honlapot a saját képeim számára, mivel minden forgatáson szoktam fotózni, és a legjobb felvételekből készült egy könyv. Ekkor tudatosult bennem, hogy a számítógépekre rá lehet kattanni. Bármit meg tudok nézni a neten, ha akarok, rajzolok egy program segítségével. Az is fantasztikus érzés, hogy a rajongók tudnak üzenni a világ bármelyik feléről, de vannak a dolognak árnyoldalai is: az e-mail. Most jutott eszembe, hogy három hete meg sem néztem őket. Borzasztó, egy álló napig tart majd megválaszolni a leveleket. Próbáltak páran rábeszélni a Twitterre és a Facebookra is, de ezekről szó sem lehet. Nem nekem valók.

– Noha ma már kultműnek számít, ám amikor 1982-ben bemutatták a mozikban az első Tront, a kritika gyűlölte, a mozikban megbukott. Ön hogy élte meg ezt a totális elutasítást?

– Mindig is szerettem magam munkával lekötni, annak idején is évente több filmet vállaltam. Természetes, ha az ember részt vesz egy mű létrehozásában, akkor drukkol, hogy a közönség szeresse. De olyan érzés ez, mintha a lóversenyen lennénk: a siker sajnos már nem rajtunk múlik. Sokösszetevős a képlet, számos szempontból nem művészi, hanem üzleti döntéseken múlhat egy film sorsa. De mivel elég sokat dolgozom, mindig arra koncentrálok, amit épp forgatok. Amikor megtudtam, hogy a Tron bukás, úgy voltam vele, nem baj, remélem, majd a másik filmemmel másképp alakul.

– A Csillagember viszont nagy siker volt, mégsem folytatták. Igaz, hogy pedig ön nagyon szerette volna?

– Pontosan, úgy is lett befejezve a film, hogy könnyen tovább lehessen gondolni. Végül is az én gyerekemmel maradt ott terhesen Jenny, akit Karen Allen alakított, nem? A baj az, hogy rajtam kívül soha senki nem akarta továbbgondolni a történetet. Én papírra vetettem néhány lehetséges folytatást, de ez senkit sem hatott meg. Végül is én csak egy színész vagyok.

– Többször dolgozott első filmes rendezővel. Szereti az efféle kihívásokat?

– Az öreg mesterek egyre kevésbé jutnak lehetőséghez – ez nagyon elkeserít. Látta Sidney Lumet Mielőtt az ördög rádtalál című, utolsó filmjét? Engem lenyűgözött, hogy milyen zseniálisan tud bánni a feszültséggel. Egyébként Peter Bogdanovichcsal tervezzük, hogy folytatjuk a Texasville-t, itt is több mint két évtizednyi időt kell átlépni. De, hogy válaszoljak a kérdésre: az nem történhet meg, hogy ne vállaljak el egy szerepet, csak mert a rendező még soha nem forgatott filmet. A Tron rendezője, Joe Kosinski ugyan kezdő, de egy elképesztően drága produkciót vezényelt le a legjobb szakemberekkel karöltve. Óriási felelősség hárult rá, és ez igen erős motiváció lehet. Talán ezért olyan őszinték az első filmes rendezők. De nézze csak meg az Aranypolgárt, azóta sem tudtunk annál jobb filmet megálmodni, pedig Orson Welles is csak egy zöldfülű volt, amikor elkészítette. Vagy gondoljon Scott Cooperre: színész volt előtte, majd egyszer csak „kijött belőle” az Őrült szív.

– A jövő februári Berlinale szintén az ön filmjével nyit: A félszemű című westernnel, amelyet a Coen testvérek jegyeznek.

– A rendezőket meghatározza, hogy milyen háttérrel érkeznek amozgóképhez. Joel és Ethan is író volt, ezért történetben erősebbek, mint látványban. A félszemű ezért a Tronnal teljesen ellentétes mozi lesz. Majd meglátja.

„Végül is én csak egy színész vagyok”