A világ, ahogy az autista látja
– Az életrajzi művek sora manapság szinte végtelen. Mitől működik ennyire ez a műfaj?
– Az ilyen filmek esetében a legfontosabb mérce, hogy milyen hatással van a nézőkre. A Temple Grandin eddig minden korosztálynál és csoportnál működött, egyszóval ebből a szempontból sikeres. Másrészt az életrajzi művek tanítási célzattal is készülnek. Számos vetítés után jöttek oda autista gyerekek szülei, és megköszönték, hogy végre megtudhatták, mi jár a gyermekük fejében. Ez nem ment volna Temple Grandin nélkül. Szorosan együttműködött az írókkal, és amint egyre jobban megismertük, hogy működik az agya, megértettük, hogy semmiképpen sem szabad hagyományos filmben gondolkodnunk. El szerettük volna kerülni, hogy a hét legunalmasabb betegségfilmjét készítsük el.
– Inkább egészen új filmnyelvet kreáltak.
– Muszáj volt. Olvastam Temple könyvét, az Emergence-t, mely az első írás volt a világon az autizmusról – a beteg szempontjából. A legtöbb ember csak a szülők elbeszéléseiből ismeri az autista gyerekeket, ezek pedig csak külső megfigyelések lehetnek. Ezzel szemben Temple nyitott egy ablakot ebbe az ismeretlen világba. Az autisták képeket látnak és vizionálnak, a mindennapi életet pontosan olyannak látják, mintha egy filmet néznének. Mindent felnagyítva észlelnek, és a hangokkal is hasonló a helyzet: intenzívebbnek és élesebbnek érzékelik őket. Rájöttem, hogy nekem is mindent fel kell erősítenem, olykor egészen az ijesztő határig, ha valóban azt akarom megmutatni, amit Temple lát és hall. Ilyen a filmben, amikor Temple nagynénje azt mondja, a kakassal együtt kelnek, és ő elképzeli, hogy a tetőn együtt kukorékolnak. Egy autista agya folyamatos asszociációban van, olyan, mintha egy Google-kereső lenne. Állandóan érkeznek az új információk, amelyeket fel kell valahogy dolgozni.
– Könnyű volt meggyőznie Claire Danest, hogy vállalja el a címszerepet?
– Egyáltalán nem. De nem csodálom, ettől a szereptől minden színész tartott volna, mert ha autistát alakítasz, el kell felejtened az összes addig használt technikát és módszert, sőt a többi színészhez sem tudsz a megszokott módon viszonyulni. Tudja, manapság divat, hogy mindent „aluljátszanak”, mert a túl intenzív jelenlét roppant könynyen szentimentálisba és melodramatikusba fordulhat. Itt pedig pont túl kellett játszani a dolgokat: egy autista hangosan beszél, intenzíven gesztikulál, nem lehet csak úgy elfinomkodni az alakítást.
– A Temple Grandin tizenöt Emmy-jelöléséből hetet váltott díjra. Elégedett?
– Hogyne. Tulajdonképpen meglepett, mert azt gondoltam, hogy ez egy nehezen befogadható film lesz. Tévedtem. A tesztvetítéseken tapasztaltam, hogy az emberek nevetnek, de nem gúnyosan, hanem együttérzően. Ekkora díjesőt mégsem reméltem.
– Mit szólt Temple Grandin a filmhez?
– Amikor először levetítettük neki a kész filmet, ott ült a teremben az összes producer és stúdióvezető, lement a stáblista, felgyulladt a villany, majd következett a kínos csend. Próbáltam megtörni a csendet: „Temple, mi a véleményed?” – kérdeztem. Egyszer csak kitört belőle: „Fantasztikus, semmit se változtassatok rajta!” Majd hozzátette, hogy olyan vagyok, mint ő. Én is képekben gondolkodom. Óriási megkönnyebbülés volt.
– Angol létére többnyire az Egyesült Államokban dolgozik.
– Steve Martin tehet mindenről. Látta néhány munkámat, amelyet még a BBC és a Channel 4 számára készítettem és úgy gondolta, hogy kívülállóként remek fi lmet tudnék rendezni Los Angelesről. Pont arról a városról, amelyet én a világon a legjobban gyűlölök. Az L. A. Story – Az őrült város című film dupla love story lett: egyrészt szerelmet vallott benne új feleségének, az ugyancsak angol Victoria Tennantnek, másrészt óda ez a városhoz is. Steve azt mondta, hogy próbáljam meg az ő szemével látni a dolgokat. Később több fi lmet is forgattam Los Angelesben: a Több mint testőrt, a Tiszta őrületet, a Tűzhányót. Mindig felfedeztem valami újat, ami a kedvemre való volt.
– Az utóbbi tíz évben egyre többet dolgozik tévéfilmeken. Ez ma már egyfajta trend.
– Igen, mert moziban átvették az uralmat a fantasy-k, a szuperhősök és a franchise-ok. Az emberi történetek bemutatásának felelőssége és a kísérletezés lehetősége átkerült a tévékhez. A tévénél egyébként sokkal gyorsabban történnek a dolgok, nem lehet hónapokig, évekig szöszmötölni egy-egy produkción, így sokkal ösztönösebben is alkothatunk. Nem mellékesen, a tévé sokkal intimebb csatorna, mint a mozi: a nézőket a saját lakásukban érhetjük el. Így a hatás is sokkal intenzívebb lehet.
