Szabó Ákos szürreális piktúrát hagyott itthon negyvenöt éve. Fiatalon tagja volt annak a művészgenerációnak, amelyből a szürnaturalizmus fogalma csinált művészcsoportot, és amelynek tagjait a csoportalkotás homogenizáló következményein kívül két erős faktor tartotta egyben. Az egyik az, hogy valamennyien Bernáth Aurél tanítványai voltak. A másik, hogy ezt a bernáthi piktúrától olyannyira különböző, provokatívan valósághű és provokatívan valóság feletti-alatti festészetet a művészetpolitika egységesítően kitagadta.

Az azóta Párizsban dolgozó Szabó Ákos most is valósághű műveket állít ki a Teréz körúton. Tengerész- és istálló-zsánereket, költők, filmsztárok és civilek portréját, részjeleneteket hatvannyolc májusáról. Harmincöt éve és idén készült munkáira egyaránt jellemző az az ábrázolási perfektség, amelynek az emléke itthon maradt, és amely időtávokon át nem változik. Rajzai – egyebek közt James Deanről, a szürrealistának is excentrikus Hans Bellmerről, Sophie H.-ről és egy szétvert arcú bokszbajnokról mutat be rajzokat – szakmai mesterdarabok. A finom, bolyhos ceruzavonások tapintani, simogatni való fejplasztikává válnak könnyedén, a monokrómia és a monokróm kompozíciókba biztos kézzel szövött színek megnyerőek, a rajztudás fölényes, az anatómia jártasság példás.

Fokozottan érvényes ez az olajképekre. Jean-Claude istálló-környezetén a lezúduló szalma és az ácsolt tetőszerkezet az északi reneszánsz háromkirályok-tábláinak buzgó realizmusával van megfestve, a Vadászkutyák hátterében kőszegély és vörös tégla holland városképek anyagszerűségét idézi. Szabó ismeri az ábrázoló festészet minden tanulságát, és avatottan él is velük. Az Öreg halász mellett a fényes bálák a Neue Sachlichkeit kíméletlen pontosságával készültek, a Póló-jelenet vörös-zöld lovai a plakát hatásosságával, de eklektikáról szó sincs. Valamennyi képet egybefogja a fölénnyel adagolt szakmai biztonság, és az a megvesztegető technika, amellyel Szabó a festéket a vászonba beledörzsöli, beleitatja.

Szabó Ákos tehát időközben lemondott a szürrealitásról. A hajdani csoporteszményhez az a néhány látomásszerű kompozíció – a Háborús jelenet fölé akasztott önarckép, a Bostoni jelenet csinált víziója – nem hasonlítható. A nagyon látványos tárlat végén az ürességérzetet, a csalódást azonban nem ez, s nem is a megfestett jelenetekből hiányzó egykori mágia emléke okozza. Hanem az, hogy tartalomban, célban, hangulatban mindezt nem pótolja más. Hogy valóság és látszatvalóság leképezésének egyetlen célja a minél tetszetősebb leképezés, a mutatvány. Amelynek a sikere érdekében a festő mindig tesz a publikumnak valamely gesztust. Bellmer arcképéhez egy bizarr sétabotfejet, a hatvannyolcas vízióhoz csorgó véren, rendőrütlegen kívül egy szép mellű néger aktot, Allen Ginsberg portréjához hatásos füstfelhőt. Az Öreg halász már nem kemény és kíméletlen, hanem fehér szakállú és jóságos, az istállót lent megtölti egy tetszetős kék derengés, és minden kép talál alkalmat arra, hogy a pirosat a zölddel hatásosan összevegyítse.

Hagyjuk az északi reneszánsz feszültségét, a hollandok pompás öntudatát, amelyért istállót és téglafalat festettek. A hiányt igazán a Szabóval együtt induló, példaként szívesen emlegetett Csernus Tibor életműve szemlélteti. A még ördöngösebben festő Csernus odakint szintén felhagyott a direkt világtagadással. Ellenfeleivel e célt is elveszítve, Párizsban a szent festésért kezdett festeni hatalmas festéscélú képeket. Az eredmény igazi, lenyűgöző l’art pour l’art lett. Festeni akart, nem tetszeni.

A munkákra jellemző az ábrázolási perfektség