Évtizedekig nem kerülhetett ki műkincs az országból anélkül, hogy azt egy hazai múzeum szakemberei jóvá ne hagyták volna. Legyen szó gombolyagot pofozó kismacskákat ábrázoló, értéktelen festményről, vagy művészettörténeti jelentőségű, többmilliós ritkaságról. Aztán 2009 októberében arról tájékoztattuk a külföldre készülő műtárgygazdákat, hogy megváltozott a rendszer: véleményeztetésre már nem kell szakmuzeológushoz vinniük a tárgyat, és azután a KÖH-höz, hogy az kiadja a kiviteli engedélyt. Vagy épp megtagadja: a múzeum javaslatára védetté nyilvánítsa, és itthon tartsa a tárgyat. A KÖH műtárgyfelügyeleti irodavezetője, Buzinkay Péter elmagyarázta: ők már korábban javasolták, hogy a procedúrát olcsóbbá, hatékonyabbá és gyorsabbá kellene tenni. Végül a tavaly őszi jogszabálymódosítás egyenesen hozzájuk irányította a műtárgytulajdonost, szinte teljesen kiiktatva ezzel a múzeumokat az engedélyeztetésből.

Akármennyibe került is a műalkotás, a szemle 7200 forintos díját mindenképp ki kell fizetni

– Erre a változtatásra azért volt szükség, mert így az egyablakos közigazgatási eljárásokat előíró EU-normáknak és az új közigazgatási eljárási törvénynek (Ket.) is megfelelhetett a hivatal –mondja az irodavezető.

A múzeumi szakmában azonnal megfogalmazódtak az új eljárásai renddel szembeni kételyek. Legfőképp: hogyan képes a hat-hét tagú KÖH-stáb ellátni friss feladatát egy ennyire széles műtárgyi körben? Amely legnagyobb részét kétségtelenül a Buzinkay által gyakran emlegetett „kacatok”, vagyis tipikusan az 1930–1940-es évekből való, szinte értéktelen festmények adják. De nemcsak azok. Előfordulhatnak jura kori fosszíliák, muzeális értékű járművek, ritkaságnak számító népi kerámiák, jelentős grafikai munkák is. Ha viszont ezekhez a kurrens tárgyakhoz – mint ahogy azt a végrehajtási rendelet lehetővé is teszi – muzeológus szakértőt vesz igénybe a KÖH-munkatárs, akkor meg mitől lesz rövidebb az eljárás?

Az aggályokra Buzinkay Péter elsősorban azt hozza fel, hogy az új rend nem a KÖH agyszüleménye, hivatalként nekik is ahhoz a bizonyos 2009. évi 56. számú törvényhez kellett alkalmazkodniuk, amely a hatósági eljárásokat fésülte és alakította át. Ezt máshogy tudja a Szépművészeti Múzeum főmuzeológusa, Lengyel László, aki a hazai szakmuzeológusok nevében több fórumon hangoztatta már, mekkora hibának tartja, hogy szakmáját kihagyták az új rendszer előkészítésének, megtárgyalásának folyamatából. Ő azt állítja: 2006 októberében az országos szakmúzeumok képviselői egyöntetűen elutasították a kiviteli eljárás átalakításáról szóló tervezetet, amelyet maga a KÖH műtárgy-felügyeleti irodavezetője készített a későbbi jogszabályalkotás megsegítésére.

Ám a lényeg ma már nem ez, hanem a 2009 őszén hatályba lépett jogszabályhoz jó egyévnyi késéssel elkészült végrehajtási rendelet. A KÖH-nek ugyanis az elmúlt egy évben is el kellett látnia kiszélesített feladatkörét. Csakhogy az olyan részletkérdések tisztázását, mint például a kiviteli engedélyezési eljárás díja, hónapokon át hiába várták ettől a bizonyos végrehajtási rendelettől. Így a törvényalkotó mulasztása miatt idén kénytelenek voltak ingyen nyújtani szolgáltatásukat. 2010-ben 2400-an fordultak hozzájuk kiviteli engedélyért, ami azt jelenti – a napokban hatályossá vált szolgáltatási díjjal, 7200 forinttal számolva – hogy összesen 17 280 000 forinttól estek el.

De ha már a friss tarifáról van szó, meg kell jegyezni azt is, hogy ez az öszszeg, ellentétben a közgyűjtemények korábbi, értékalapú áraival, egységesen kifizetendő minden, KÖH elé vitt tárgy engedélyeztetésénél. Lengyel László szerint ezzel csak azt a kedvezőtlen folyamatot erősíti a jogalkotó, amely már így is épp elég sok értékes műtárgy külföldre vándorlását okozta. (A muzeológus úgy tudja: az elmúlt években erősödő műkereskedelem ellenére ötven százalékkal esett vissza a kiviteli engedélykérések száma.) Vagyis a rejtegetés időszaka nemhogy véget ért volna az új szabályozással, de a rendelet forszírozza azt. – Képzelje el, hogy valaki tízezer forintért vett egy népi kerámiát. Ön szerint be fog menni vele a KÖH irodájába engedélyért, ha külföldre akarja vinni, hogy kifizethessen a papírért további hétezret? – kérdezi a muzeológus. Aki úgy véli, Buzinkay érvelése az új szisztéma olcsóságáról nem helytálló. – Igaz, hogy annak idején a Szépművészetiben 15 000 forintba is kerülhetett az ügyfélnek a kivitelhez szükséges szakértői vélemény, de ez a fölső határt jelentette, csak igen ritkán, többmilliós műtárgyak esetén jöhetett szóba. A jellemzőbb tételeknél: a kevésbé értékes festményeknél, kisplasztikáknál, kerámiáknál viszont jóval kevesebbet kellett fizetni a most hatályos 7200-nál.

Mindennek ismeretében az egyszeri műtárgytulajdonosban felvetődhet a kérdés: ha a Budavárban székelő hivatal – szükség esetén – így is, úgy is a múzeumhoz fordul, akkor nem arról van-e szó, hogy minden maradt a régiben, csak most a közintézmények helyett a KÖH teszi zsebre a szolgáltatási díjat?

A rövid válasz mindkét fél szerint: nem. A KÖH statisztikája ugyanis azt mutatja, hogy a hozzájuk befutott évi 2400 ügyből hivatalosan mindössze 15-20 esetben hívtak fel közgyűjteményt szakértői együttműködésre. (Igaz, az irodavezető elismeri: legalább ennyiszer fordultak elő a régi szakmai kapcsolatokon alapuló, informális megkeresések.) Lengyel szerint a múzeumi költségvetésekből egyébként nagyon is hiányzó néhány millió forintnál jóval többről van szó. Buzinkay lapunknak tavaly azt nyilatkozta, hogy az új rendszerben a KÖH és a múzeumok viszonyát a háziorvoséhoz meg a szakorvoséhoz lehet hasonlítani. Vagyis, ha a hivatal fölismeri a tüneteket (gyanítja, hogy az adott műtárgy védetté nyilvánítása szükséges lehet), akkor a „szakorvoshoz”, vagyis a muzeológushoz irányítja az ügyfelet. Lengyel szerint az a baj: a jelenlegi szisztémában senki sem ellenőrzi, a háziorvos észrevette-e, hogy beteggel van dolga. S ha igen, továbbküldi-e bárhová.