- Professzor úr, először is hadd gratuláljak és kezdjem egy szokványos kérdéssel. Hogyan érzi magát kerek születésnapján? Boldog?

– Szakmai és magánéletem mindig öszszeolvadt. Munkám mellett magánéletem is nyugalmas boldogságban telik. Feleségem, Kati a legideálisabb társ, leányaim egyben legjobb barátaim is és ráadásul megajándékoztak négy nagyszerű unokával. Életemet, a muzsika rajongójaként, a szó átvitt és legszorosabb értelmében is betölti a zene. Jó közösségi érzéssel tölt el, hogy része vagyok egy világtendenciának, az emberiség elöregedésének, és még emelni is tudom az átlagos életkort. Mesterem és apai barátom, a 93 éves kiváló történész, Eric Hobsbawm még fiatalnak is tart. Ráadásul, ha kimondva számomra is furcsán magas ez a kor, belül nem érzem, részben talán azért sem, mert ugyanazt csinálom, amit egész felnőtt életemben tettem: tanítok, kutatok, írok.

– Úgy érti, hogy nincs nyugdíjban?

– Pontosan. Sőt pár hónapja hivatalosan is bejelentettem, hogy a jövő tanév végén, 2012 nyarán nyugdíjba akarok menni. Erről mind Los Angeles-i tanszékvezetőm, mind a dékán lebeszélt. Kértek, maradjak még további néhány évre. Megvallom, ez meghatott és megígértem, hogy maradok.

„Történelmünk ismételten felöklendezi ugyanazt a mocskot”

– Mit tanít?

– XIX. és XX. századi európai gazdaságtörténetet, az Európai Unió történetét és politikai gazdaságtanát, valamint Közép- és Kelet-Európa XIX. és XX. századi történetét. Változatlanul szeretek tanítani és már az Egyesült Államokban is ezrével mérhető a volt diákjaim száma. Nem egy közülük már egyetemi tanársegéd.

– 1955 óta 28 könyvet publikált, ebből tizet elválaszthatatlan barátjával, Ránki Györggyel közösen írt. Hogyan látja ma, mennyire vállalhatók a 60–70-es években írott munkáik, mennyire volt megérdemelt a 30 évesen kapott Kossuth-díj?

– A Kossuth-díj indoklásában azt emelték ki, hogy három könyvben elsőként kezdtük meg levéltári munkára alapozva a XX. századi magyar gazdaság történetének kutatását. Korai munkáinkat ma is vállalni tudom. A marxista gazdasági szemlélet a nyugati gazdaságtörténet-írásra is nagy hatással volt. A keleti vulgár-marxista leegyszerűsítéseket mi igen hamar levetkőztük, ami mind az osztrák–magyar gazdasági kapcsolatok értékelésében, mind pedig az elmaradottabb európai perifériák lemaradási okainak vizsgálatában világosan megmutatkozott. Már az 1970-es években, a hidegháború közepén, amerikai és angol kiadók könyveket rendeltek tőlünk, olasz és japán kiadók lefordíttatták és kiadták munkáinkat. A brit nagykövet mondta el nekem a 70-es évek vége felé, hogy magyarországi posztjára készülve elolvasta az 1974-ben Angliában megjelent magyar gazdaságtörténetünket és nem tudta eldönteni, hogy Nyugaton élő magyar emigránsok, vagy otthon működő történészek írták-e.

– Mi az elmúlt amerikai két évtized munkásságának mérlege?

– Ez életem legproduktívabb korszaka volt. Nyolc könyvet publikáltam, közöttük egy tetralógiát Közép- és Kelet-Európa XIX. és XX. századi komplex – gazdaságés társadalom-, és ezzel összefüggő kulturális – történelméről, ennek negyedik kötete 2009-ben jelent meg Cambridge-ben a térség 1973 utáni átalakulásáról napjainkig terjedően. Írtam egy XX. századi európai gazdaságtörténetet, a század öt gazdasági rendszeréről, amit nyolc nyelvre is lefordítottak. Most egy 680 oldalas kézíratomat küldtem el a kiadónak Európa XIX. századi gazdaságtörténetéről. E témát országegységek nélkül, tematikus össz-európai tárgyalásban dolgoztam fel. Állást foglaltam az elmúlt húsz év legfőbb szakmai vitakérdéseiben is. Végül hadd említsem meg, hogy 2010 tavaszán megjelent egy könyvem Europe Since 1980 címmel a jelenkori Európa társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális átalakulásáról.

– Vizsgálta ebben a jobb-, sőt szélsőjobboldali, rasszista irányzatok meglepő megerősödését is?

– Természetesen. Ami a szélsőjobboldali tendenciákat illeti, hadd kezdjem egy személyes megjegyzéssel: számomra ez a jelenség nem meglepő, hiszen nyolcvan év alatt megéltem néhányszor a megerősödésüket. 1944. december elején például 14 évesen a veszprémi és komáromi börtönökbe zárva, s a komáromi nyilasház pincéjében ököllel az arcomba vágva igyekeztek meggyőzni, hogy nem tartozom az országhoz. Akkor ezt nem hittem el.

– Az is fájdalmas lehetett, ami 1989 után történt önnel, hogy 60 évesen, bírósági meghurcolással lényegében kiutálták az országból.

– Ez így igaz. Ekkor más módon adták tudtomra, hogy nem tartanak idetartozónak. Ez felelevenítette 1944-es élményeimet, s elfogadtam a Kaliforniai Egyetem meghívását. Fájdalmas volt, mert talán joggal érezhettem úgy, hogy tettem valamit az országért, segítettem egy átalakulási folyamatot, s az ország tudományosságának elismertetését a világgal. A British Academy és öt európai tudományos akadémia fejezte ki elismerését azzal, hogy tagjává választott, amikor még itthon éltem. Hogy a szélsőjobb továbbra is létezik, nem lepett meg, de az igen, hogy milyen erővel tört fel újra. Egyes országok aktívan dolgoztak azon, hogy háttérbe szorítsák ezeket a tendenciákat. Nálunk ez nem történt meg. Itt jegyzem meg, milyen különleges érdeklődéssel és élvezettel olvastam Spiró György legújabb kiváló regényét, a Tavaszi tárlatot, amely nagy művészi erővel mutatja be, ahogy történelmünk ismételten felöklendezi ugyanazt a mocskot.

– Mit mondott a jobboldali fordulatról 2010-ben megjelent könyvében?

– Az európai politikai váltás visszavezethető az 1970-es évekre, amikor is a mély gazdasági válság véget vetett a háború utáni negyedszázados egyedülálló európai prosperitásnak. Stagnálás, súlyos infláció és munkanélküliség borzolta fel a társadalmi egyensúlyt, és a demográfiai tendenciákat is átalakította. A népesség csökkenni és öregedni kezdett. A vendégmunkások milliói áramlottak Európába. A bevándorlók, más kultúrák képviselői, nem kis részben muszlimok, lassanként Európa népességének tíz százalékát is elérték. Ez esetenként vad idegenellenes indulatokat szült, ami új politikai mozgalmaknak nyitott teret, miközben a korábbi ideológiai bázisú tömegpártok talajt vesztettek.

– Ez természetesen a kontinens nyugati felére volt jellemző. Mi volt a helyzet a mi régiónkban?

– Az említett nagy válság világméretű volt és a szovjet blokkot súlyosabban érintette, mint a Nyugatot. Aláásta ugyanis az addigi vívmányokat, a gyors növekedést, javuló életszínvonalat, teljes foglalkoztatást és a jóléti intézményeket. A rezsim ebből nem talált kiutat és megbukott. A megindult, súlyos zökkenőkkel terhelt átalakulás, aminek voltak nyertesei, de még több vesztese, itt még mélyebb társadalmi válsághoz vezetett. Ezt követte az átalakulás kibontakozó sikerét megszakító 2008–2010-es újabb válság. Mindennek az eredménye az volt, hogy térségünkben, ahol a nemzeti identitásnak úgyszólván organikus része valami ellenség elleni mozgósítás, régi reflexek léptek működésbe, nacionalizmusok, amit a globalizált világgazdaság negatív hatásai újraélesztettek. Ellenségre volt szükség a bajok okainak kereséséhez, s a nagybankok, a multinacionális vállalatok, esetenként a szomszédos országok könnyű céltáblát jelentettek. Nagy rétegek fordultak ismét a kisebbségek ellen, feléledt az antiszemitizmus, felerősödött a romaellenesség. Mint oly jól ismerjük a történelemből, minden „másság” kitaszító indulatokat szült. Ezen a hullámon lovagolva nyertek teret a populista és rasszista politikai irányzatok és pártok.

– Mindezt a gazdasági válsággal hozza összefüggésbe? Vajon a társadalmi-kulturális tényezők milyen szerepet játszottak?

– Európa jelenkori történelmét két nagy válság határolja, az 1973–1985-ös és a 2008–2010-es. E két válság között jelentős kulturális tendenciaváltás is lejátszódott. A háborút követő baloldali előretörés, a keynesi szabályozott piacgazdaság és a társadalmi szolidaritásra alapozott jóléti rendszer helyét a neoliberális ideológia, az önszabályozó piac idealizálása, a jóléti állam elleni támadás váltotta fel. Az állam szabályozó szerepét károsnak minősítve a pénzpiacok működésének szabadjára engedése, az olcsó és korlátlan hitelek, tőkebefektetések kétségtelenül segítettek a válságból való kilábalásban. Hosszabb távon azonban, ahogyan Keynes nevezte, a „kaszinó”-spekulációs tőketevékenység vezetett a pénzügyi piacok látványos és fájdalmas összeomlásához 2008-ban. A neoliberalizmus az állami szabályozás ellen fordulva – kedvenc szerzőm, Polányi Károly szavaival –a gazdaság alá rendelte a társadalmat. A neo liberális ideológia ugyanakkor társult a neokonzervativizmus térnyerésével, s kétszáz év után először, a felvilágosodás eszméi elleni támadással. A posztmodern és dekonstrukciós ideológiák tagadták az igazság megismerhetőségét és a társadalom képességét, hogy a felismerés alapján cselekedjen a jobbítás érdekében. Ezek az ideológiák nyugaton jelentek meg, de hamar átterjedtek keletre is, hogy azután 1989 után valóban összeurópai folyamatokról beszélhessünk. A Keletet még a jellegzetes neofita túlbuzgalom is jellemzi.

– Történészi és tanári munkája láthatóan kitölti az idejét. Itthon azonban fontos szerepet játszott a közéletben és tudományszervezésben. Ez nem hiányzik?

– Nem. Ezeket az ambícióimat maradéktalanul kiéltem. Egyetemi munkám azonban – amerikai értelemben – közéleti munkával társult, hiszen itt töltött húsz évemből tizenhét éven át különböző egyetemi funkciókat is elláttam, igazgatója voltam az Európai Tanulmányok Központjának, irányítottam az egyetem európai témákat felölelő oktatási munkáját és három évig tagja voltam a személyi döntéseket hozó összegyetemi bizottságnak. Most már ezeket nem csinálom tovább.