Borbély Szilárd új verseskötetében a materiális alapoktól, mondhatni a „legföldhözragadtabb” megközelítések felől épít fel egy sajátos test-képet, melynek meghatározó élménye, voltaképpeni elsődleges önidentifikációs ténye a nem testi szenvedés. A test körüljárásában egyértelműen a lélek keresése-megismerése, a valódi fájdalom felmutatása a cél.

Ezt azonban nyilvánvalóan csak egy (részben) külső perspektívából lehetséges elérni, mivel „az igazi fájdalom néma” (Klein Alex), szükségszerű, hogy valamiféle „segítséget” vegyünk igénybe, ahogyan a szerző a „legendák” versszövegei esetében, melyek jellemzően női elbeszélések vetélésről, abortuszról, illetve a holokauszt borzalmainak nőként való megéléséről. Ennek fényében különösen érdekes egy Tandori-átirat jelenléte: „(…) Nálam / mindig arról volt szó, hogyan lehet létezni, amikor // igazából nem lehet. A meglét lehetőségei kerültek / vissza a kérdőjelek közé. De a kérdőjelek mintha idéző- / jelekké váltak volna” – A félreértés.

Eme prózai viszszaemlékezéseket Borbély magabiztos kézzel alakítja át versszöveggé, nemegyszer a nyelvi síkon (nyelvtani, mondattani és jelentéstani szinteken) történő roncsolássaltranszformálással külön is nyomatékosítvaellenpontozva az elbeszélteket. Valódi dekonstrukció ez, mely legkézenfekvőbben a -ban/-ben ottlevést jelző helyragok a (beszélt köznyelvben általános) -ba/-be irányulást jelző formáiban való írásmódjában jelentkezik. Legizgalmasabban és legmegdöbbentőbben pedig az egyes szám első személyű igei személyragok (és birtokos személyjelek) egy részének a jelentés- és vonatkozási mezőt széttartóvá tevő csonkítása mutatkozik meg: „(…) Nem én irányította / életem, és azt hitte, ez így normális” (A szemétkorsár). Megjegyezném, hogy e versben sem minden helyzetben csonkulnak a szóalakok, azaz e messze nem veszélytelen és nyilvánvalóan csak korlátozottan alkalmazható poétikai eljárás nem tűnik föl teljesen következetesnek.

A kötet verseinek másik csoportja az „ódáké”, e leheletfinom, megejtő szépségű lírai darabok jellemzően a test anyagi mibenlétét, fizikai meghatározottságát és főleg objektumlétét, azaz a szó eredeti értelmében vett kivetettségét járják körül filozófiai igénnyel, olykor akár egy „külső” tárgyhoz címzett, kérdésekkel teljes monológ formájában. „Óh, kihez szólsz, te Kő, ki / a testben elmenőt megszólítod, / hogy a holtak felé sietve // itt megálljon? (…)”. (A Sírkőhöz). Máskor eme körülírások a tudományok – legyen az fi zika vagy épp nyelvészet – „száraz” szakmai zsargonjából átvett, metaforikusan és egyszersmind eredeti használati módjukban alkalmazott szakszavakkal élnek. A lényeg lehető legpontosabb megközelítése érdekében.

A kötetben a versek eme két típusa nem elkülönítve, hanem egyetlen gondolatimegismerési folyamatnak megfelelő, természetes rendbe illeszkedve szerepelnek. Szorosan összefonódva, folytonosan egymásra reflektálva; a test csak „burkolat”, „gép”, „pluszteher”, „a nyelv hordozója”, „a nyelv szintaxisa”. S ha valami igazán fáj, a test léte az.