Az 1972-es születésű Dimitri Verhulst, belga író-költő-zsurnaliszta 1999-ben jelentkezett első novelláskötetével, melyet kalandos ifjúsága ihletett. A flamand irodalom hamisítatlan, póztalan rock ’n’ roll hérosza: angyali és ördögi, ártatlan és romlott, késztet démoni kacajra és szívtépő zokogásra, bújik ki belőle az érzelmes bárd, majd villan meg kezében a kapanyél – hogy könyörtelenül sújtson le következő áldozatára.

A hús-vér enfant terrible sátáni fekete humoráról, kivált a társadalomból kivetett páriák és az abszurd iránti vonzódásáról tanúskodik a 2003-as Problemszki Szálloda. A nemzetközi elismerést kivívó dokumentumregény az arendonki menekültközpont lakóinak pokoli mindennapjait mondja el, politikailag inkorrekt hiperérzékenységgel. A huszonhárom, bestiális történet elbeszélője az Afrikából érkezett fotográfus, Bipul Masli. Ő állítja az alábbiakat: „…sose láttam még olyan esküvői fényképet, amit a válás után is érdemes lett volna bekeretezni”.

A 2006-os, önéletrajzi Semmivégre (melynek 2009-es filmadaptációja a Szarul állnak a dolgok) hangütésében és szerkesztésében is roppant hasonlatos az említett opushoz. Az egyes szám első személyben narrált, hibátlan technéjű remeklés kilenc novellába sűríti az egy észak-belga falucskában felcseperedő – majd gyermekotthonokba, árvaházba, javítóintézetbe, nevelőszülőkhöz került – Dimitri rettentő hányattatásait. Három írás az önmagát boldognak mondó alkotó-értelmiségi portréja; kinek felhőtlen nyugalmát csupán egy korántsem várt esemény zavarta meg: „Két embert gyűlölök, állapítottam meg a szülészet folyosóján. Két nőt. Az egyik engem szült, a másik épp az én gyerekemet hozza világra.” Szerzőnk nem küzd az olvasói rokonszenv elnyeréséért, amint a keresztyéni megbocsátás sem a vezérelve. Családbarátságtalan munkáját nagymamája emlékének ajánlja, „aki inkább meghalt, … mint hogy a könyv megjelenésével járó szégyent meg kelljen érnie”.

A sokat szenvedett, imádott pótanyát, aki egy öregotthonban leépülve végezte be örömtelen életét, nem kímélte a sors. Már süldőlányként robotolt, tíz gyereket szült. Idős korára négy dologtalan, alkoholfüggő fi ával és kamasz unokájával él a házában. Gyakorta fogad vendégeket: a végrehajtót, a gyámügyest, a rendőrséget. A lágy, pajkos, gondoskodó, örökké reménykedő, hiszékeny asszony a mestermű heroinája. Az őt szüntelen becsapó-megszomorító, szégyentelen korhelyek, Herman, Pie, Potrel, Zwaren erkölcstelensége szórakoztatási képességükkel arányos. Velük, egy légtérben: lassú méreg.

Aláfestő zeneként Roy Orbison szól. Az Only The Lonely, ez a csillogó rocknovella az meséli el, hogy a tragédiák verte énekes-dalszerző lánglelkű rajongói miként nézték meg főnixként feltámadt mitológiai hősük 1987-es, a Los Angeles-i Coconut Groove-ban adott koncertjét egy iráni bevándorló házaspár putrijában. Rá egy évre ikonjuk halott.

A vereség, a lúzerség, a mezsgyére szorultság riogató töltelékszó a politikai hordószónoklatokban, míg kötelező dramaturgiai elem a bulvár és a kertévék által mozgatott marionettfigurák futószalagon gyártott szappanoperáiban. Dimitri Verhulst a kudarcoknak és a bukottaknak emel oltárt. A szenvedélybeteg, baloldaliságát hőzöngve hirdető apa, Pie: „egy földre szállt isten”. A képzelet szülte, önpusztító nagybácsik: bajkeverő, duhaj próféták. Őket figyeli aggódó-vigyázó tekintettel a nagymama: „az én hajlott hátú, szürke angyalom”. A legkisebb fiú képes volt a kitörésre, mégsem kiált diadalt; túlélő.

A katasztrófasorozatok észbontó fordulatokkal teli, katartikus krónikája, Szita Szilvia kiváló fordításában, a balsikerek bibliája. Azt zengi: habár a történelmet a győzők írják, a vesztesek tudják, mi a valóság.