A wellness remek dolog, igazi országimázs lehetne, aztán nálunk mégis olyan esztétikai arcot ölt, amiből többnyire borzalmas országimázs lesz, a tömegturizmus olcsó és igénytelen, keleties országimázsa. Azokból a körülményekből persze akad számos, úgyhogy kezdhetem megint… távolról.

Zalakaroson is olaj után kutattak, amikor 1962-ben feltört az ásványi anyagokkal telített, 96 fokos termálvíz. Az első gyógyfürdő 1965-ben nyílt meg, de az üdülőterület valódi fejlesztése a hetvenes években indult meg: azokban az években, amikor a szocializmusnál jobban csak az építőiparunkból hiányzott az igényesség. A fürdő körüli mezőkön a tömegtermelés jegyében szaporodtak boldogan a szakszervezeti panelüdülők, miközben a falu szinte elbillent a távlati tervezés hiányától. A mai Termál út magasabb oldalán szinte amerikaiasan nagy folytonossági hiányokkal állnak egymástól messze a gigaépületek, miközben a lenti túloldalon csak nőtt, terjeszkedett a fürdő. 1968-ban sportmedencékkel és öltözőkkel, 1975-ben fedett résszel, a rendszerváltás után pedig már élményfürdővel, gyógycentrummal.

A Gránit Zrt.-é ma az ország hatodik legnagyobb fürdője, de ennek minden esztétikai hátrányával: a 45 év alatt került ide tartósított felvonulási épület, a Moszkva téri metrómegállóra emlékeztető, hullámos/ferdetetős betonkonstrukció, színes műanyag strandvilág és az ihlető Makoveczre csak nagyon nyomokban emlékeztető oszlopos, fatetős élményfürdő – az egymás mellé halmozódó különböző részek mindent mutatnak, csak egységességet nem. A zalakarosi fürdőépítkezések az igénytelen anyagok és az előregyártott elemek évtizedeiben szocialista értelemben modernnek számítottak, mellőzték például azt a örökösen Hévízre visszautaló nosztalgiát, amely a rendszerváltás után vált általánossá, és amely ácsolataival, fatornyocskáival mintha a monarchiás fürdőélet világához szeretne visszanyúlni.

Az egykori SZOT-üdülőkből közben privatizáltak lettek, majd szállodák – minden egység inkább befelé, a saját belvilága felé fordult, és közöttük éppen az otthonosság apró terei és kikristályosodásai hiányoznak a legjobban. (Ez a hármasság, a csak félig elbontott régi, a mindig csak a pillanatnyi jelennek szóló kereskedelmi csillogás, illetve a talmi ideiglenesség e hármasa egyébként posztszocialista sajátosság: ismerős az országban és az egész régióban is, de nem mindegy, a hármasság melyik eleme lesz uralkodó. (De azért nem árt néhány honlapra ellátogatni: a nyugat-magyarországi fürdők fő vetélytársainál és mintaadóinál, a burgenlandi wellnessközpontokban is jellemző a talmi csillogtatása, mégis vonzóbbak, nem olyan „szűk a levegőjük”.)

És akkor tényleg itt vagyunk 2010 végén, Zalakaroson. A fürdőegyüttes elé uniós támogatással fogadóépület épült és keskeny sétány, amely legalább virtuálisan próbálja összefogni a különböző korok különböző fürdős építményeit. Viccesek a járdasétány hullámvonalai, de mellette a büfésor csak toldozott-foltozott büfésor maradt, a lapostetős új épület egy folyosós nyaktaggal pedig olyan szoknyás, kutyaól manzárdablakokkal súlyosbított sátortetőhöz próbál illeszkedni, amelyhez minimum nehéz. Az új tömb saroképület, már csak frissessége miatt is az új súlypont itt, de nehéz nem észrevenni, hogy túl súlyos is – a bejárati főhangsúlyoknak szánt, kövekből kirakott oszlopok túlméretezettek, nehézkesek, mintha egyiptomi romtemplomokból származnának. Én személy szerint díjazom, hogy világos színeivel inkább a fürdők mondén világa felé mozdul el, de annyira mégsem erős jel, hogy akár csak tíz-húsz év múlva valami meghatározó karaktert sugározzon maga köré. Még mindig túl sok a mintából, anyagból, stílusból.

És a mediterrán nyaralások stílusemlékeiből. Mert a pár száz méterrel feljebb álló Hotel Venus és új szárnya, az Aphrodite fehér oszlopaival és fagyisárgájával egyszerre idéz meg valamit a derűsen urizáló, hazai Hyppolit-nosztalgiavilágból, meg a nagyon is mai, last minute-es török, görög és adriai tömegutakból. Felbukkannak aztán újra a magyar építészetből kiirthatatlan tetőtéri kutyaól ablakok is, kínos szükségből büszke erényt, azaz faborítású szemüregeket faragva. A magánberuházás 600 millió forintból épült – ebből 145 millió a Nyugat-dunántúli Operatív Program pályázati támogatása –, és komolyan felveti a kérdést: a pénzen túl, van-e az EU-nak ízlése is? Mert a wellness pompás dolog, de csomagolni is meg kellene tanulni, mert a gagyi visszaüt, és így a szegénysorból sosem tudunk kitörni.

Torma Tamás újságíró nem utolsósorban lapunkban megjelent kritikáiért vehette át az első alkalommal a hazai építészeti értékek és az építőipar eredményeinek népszerűsítéséért odaítélt Ezüst Ácsceruza-díjat. Az idén elhunyt Vargha Mihály építészeti szakíró posztumusz nyerte el az Alapítvány a Honi Művészetért által életre hívott elismerést.