Juliska, a tábornok
A kemoterápiától egy kislánynak nagyon kevés haja maradt, amelyet két szarvacskába felcopfolva hordott. Egyik este odament Tóth Juliskához, és közölte: „Te még nem fogtad meg a varázsszarvacskáimat. Fogd meg, kívánj valamit, és az teljesülni fog!”
Már az első pillanatban megragadta Juliskát, mennyi élni akarás és küzdési vágy van a beteg gyermekekben. Amikor művégtaggal is felmásznak a mászófal tetejéig, mindig arra gondol: mondhatja-e ő bármikor, hogy nem bírja tovább? S noha eleinte önkéntesként nem kapott pénzt a Bátor Táborban, lelkileg annyira feltöltődött, hogy ez minden jutalomnál többet ért.
Meghatározó élmény volt, amikor először járt önkéntesként a (daganatos, hemofíliás, krónikus ízületi gyulladásban szenvedő vagy cukorbeteg gyermekeknek szervezett) táborban. Rögtön a magaskötélpálya lett a kedvence: a táborban ezt bátorkodás pályának hívják, az ott dolgozó önkénteseket pedig bátorkodónak. Hatalmas mászóka ez, ahol különféle akadályokon kell túljutni.
Már kiskorában azzal viccelődtek a családban, hogy Juliska az árvák és elesettek gyámolítója. Mindig a nehéz sorsúak védelmére kelt, meg kellett mentenie a kismadarat, a rajzfilmben szereplő árva kislányt vagy a kóbor kutyát. Maga sem tudta, hol tanuljon tovább, mígnem egy házibulin találkozott egy szociális munkás lánnyal. Összeállt a kép: jelentkezett az ELTE-n szociális munkás szakra. Többször is járt ösztöndíjjal Ausztriában, ahol ugyanezt tanulta.
Biztos volt benne, hogy hátrányos helyzetű gyermekekkel szeretne foglalkozni. Kezdetben arra gondolt, hogy a Pető Intézetbe megy dolgozni, de végül a szociális munkát választotta. Az egyetem alatt még úgy tervezte, hogy a gyermekvédelemben keres állást, gyakorlatra állami gondozottak közé, illetve utógondozó otthonba járt. (Ott is maradt dolgozni is a gyakorlat után, a mai napig tartja a kapcsolatot az utógondozottaival.)
Egyre sötétült előtte a gyermekvédelem, mert ráébredt, hogy hiába szeretné megváltani a világot, rengeteg falba ütközik. 2006-ban végzett, a szakdolgozatát Bécsben írta arról, miként lehet az élménypedagógiát a gyermekotthonokban használni.
Síoktatóként is dolgozott mindeközben az osztrák hegyekben. Az egyetem után osztrák síoktató kollégája mesélt egy kalandiskoláról, ahol iskolai osztályoknak tartanak három-négy napos élménypedagógiai programokat. Tóth Juliska írt nekik, és munkát kapott.
„Az ember élményeken keresztül tanul dolgokat saját magáról és a csoporttal való viszonyáról” – foglalja össze a módszert, amely a személyiségfejlődést és a problémamegoldó készséget is növeli. Például: sodronykötelet feszít ki fák közé, húsz centi magasságban, és a csoport egészének végig kell mennie rajta, anélkül, hogy bárki lelépne a földre. Sokan egyedül próbálnak egyensúlyozni, mint egy cirkuszi mutatványos, majd idővel rájönnek, hogy láncban kell egymást segíteni, figyelembe véve egymás erősségeit és gyengeségeit.
Csakhogy az ausztriai kalandozások idején elunta a hátizsákból élést, a barátoknál alvást. Az egyik nyáron Olaszországban is dolgozott önkéntesként, roma és nem roma gyermekeknek rendezett integrációs táborban. Aztán visszatért Magyarországra, és nekiállt munkát keresni. Részt vett a hátrányos helyzetű családokat segítő, Biztos Kezdet nevű programban: uniós forrásokból gyerekházakat hoztak létre, ahol közösen játszottak (és ezáltal tanultak) szülők és gyermekek.
A legelső alkalommal megérezte, hogy a Bátor Tábort neki találták ki. Önkéntesként megismerte az alapítvány munkáját, és ott is megismerték őt. S amikor megüresedett a programigazgatói poszt, Juliska is pályázott: 2010 májusától ő az új programigazgató. Neki kell átlátnia és koordinálnia mindent: segíti a tábori program kialakítását, a táborvezetők munkáját, az önkéntesek toborzását és felkészítését – a nyári táboroknál, az őszi családi táboroknál és a tavaszi testvértáboroknál egyaránt.
A bátorkodásról természetesen nem mondott le. Eleinte aggódott, hogy a papírmunka mellett nem marad ideje a táborban önkénteskedni, de ez szerencsére nem így lett. „Azért is szeretek a táborban dolgozni, mert ott száz százalékig lehetek olyan játékos és bolondos, amilyen vagyok” – teszi hozzá.
Óriási hinta is van a magaskötélpályán: ebben a gyermekeket (teljes testhevederben) kilenc méter magasra felhúzzák, és mindenki saját magát önkioldóval elengedve kezd hintázni. Jött egy kisfiú, akinek az egyik lába protézis volt; kérte, hogy vegyék le a műlábat, mert fél, hogy a magasban leesik. Miután felhúzták, és elengedte magát, hatalmasat kiáltott: „Repülök!” Juliska sosem felejti a pillanatot.
Nemzetközi turnusokat is szerveznek immár szlovák, cseh és lengyel daganatos gyermekeknek. Bár vannak tolmácsok, minden pillanatban nem lehetnek ott. Tóth Juliska ilyenkor jobban odafigyel a gyerekek gesztikulációjára, mimikájára. „Annyival többet megértek, mint a magyar turnusokban, ahol csak a szavakra hagyatkozom” – meséli.
A megterhelő munkától kímélni akarták ugyan a szülei, de azért Juliska így sem választott könnyű állást. Igaz, szerinte csak az a megterhelő, ha megtudják valakiről, hogy meghalt. (Amikor erről beszél, néhány másodpercre megáll, és lesüti a szemét.) Ám ilyen eset szerencsére kevés van, mert magas a gyógyulási arány. A gyermekvédelmet mégis keményebbnek tartja: ott meg van kötve a keze, és nehezebb hosszú távú sikereket elérni. A Bátor Táborban minden a lehetőségekről szól. A bátortalan, szótlan gyerekek mosolygósabb, magabiztosabb, bátrabb gyermekekké válnak.
„Úristen, éhen fogsz halni!” – rémüldözött mindenki, amikor bejelentette, hogy szociális munkásnak megy. Legyen inkább tanár, tanácsolták néhányan (az édesanyja franciatanár). Ma már azonban tiszteletben tartják, hogy ez a hivatása, és egy-egy Bátor Tábor után látják rajta, hogy fizikailag rendkívül fáradt, de sugárzik. Az alapítványi munkán túl, egy gyermekotthonban (ahol annak idején gyakorlaton volt) hetente élménypedagógiai foglalkozásokat tart. Színházi improvizációs műhelybe jár szerdánként, ez kikapcsolja, és sokat tanul is belőle. Kevés a szabad ideje; még jó, hogy esténként a barátja várja otthon, különben ki tudja, meddig dolgozna. A családalapítás is szerepel a tervei között, de huszonnyolc évesen úgy érzi, nem jött még el az ideje. A jövőjét illetően csak egy dologban biztos: gyermekek és élménypedagógia – mindkettő legyen benne.
Lesajnálják rendszerint, amikor elárulja, hogy szociális munkás. Pedig Juliska büszke erre. Visszatér a széles mosolya, és annyit mond: „Jó helyen vagyok.”
