Nem beszélve az olyan bűvszavakról, mint újrakeverés, digitális felújítás, sosem publikált fotókkal dúsított booklet. Tavaly a teljes Beatles-életművön végeztek mélyre ható bitpolírozást, idén a John Lennon-oeuvre kapott hasonló tuningot. Részben verbálisat, részben szonikust, részben optikait.

John Lennon

Apropó megint akadt, ráadásul kettős az évforduló: a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja, a hatvanas-hetvenes évek nemzedéki bálványa idén lett volna hetvenéves. Ha a Dakota-ház bejáratánál épp harminc éve le nem lövi az őrült (vagy legalábbis annak nyilvánított) Mark David Chapman. Pont akkor, amikor újrakezdte volna.

Hogy Lennon a nyolcvanas-kilencvenes-nullás években is éppolyan fontos/érvényes dalokat írt és énekelt volna-e, mint tette azt a hatvanas-hetvenes években, persze sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy az apostolok oszlása, a Beatles széthullása után a közvélemény egyértelműen úgy gondolta: a négy egykori gombafejű közül ő futja be a legfényesebb szólópályát. Talán azért, mert már évek óta rótta a maga különútjait. Még Beatle-ként filmszínészkedett, könyvet jelentetett meg, Yoko Ono japán performance-művésszel három meglehetősen ezoterikus, nemritkán a blöff határát súroló nagylemezt készített, sőt még a kvartett tagjaként vágott bele az elhíresült, szalagcímes bed-in demonstrációkba.

Miközben Paul McCartney 1970 tavaszán végérvényesen pontot tett a Beatles-sztori végére, Lennon nyakig merült az aktuálpolitikába, tömegdemonstrációkon vett részt, azokhoz tökéletesen illő protest songokat ontott, és szűk öt évig úgy tűnt, beteljesíti azt, amit nemzedéke vár tőle: amolyan rock and roll Gandhi lett. Aztán 1975-ben kivonult mindenből, szűk öt esztendeig kizárólag a fiára összpontosított. S mielőtt újra belefeküdt volna a nyilvánosságba és a showbizniszbe, az a bizonyos golyó utolérte. Életműve torzó maradt, lám, belefér ebbe a díszdobozba, pedig a jól ismert albumok mellé még 13, eddig kiadatlan otthoni felvételt is becsomagoltak.

A 11 korongos John Lennon Signature Box mindenesetre újfent jó alkalom, hogy számot vethessünk szólópályája hangzó hozadékával.

Kétségkívül két korai korongja a legfontosabb. Az 1970 decemberében boltokba került, egyszerűen John Lennon/Plastic Ono Band címre keresztelt albumon olyan elementáris dalok hallhatók, mint a Mother, a Working Class Hero, a God vagy az I Found Out. Az egy évvel később publikált Imagine a pályája legnagyobb kritikai és közönségsikert aratott LP-je, rajta a Jealous Guy-jal, az I Don’t Want To Be a Soldier Mamával, a How Do You Sleep?-pel vagy a címadó dallal. Aztán jött a minden szempontból erős csalódást keltő dupla Sometime In New York City, mely legfeljebb veretes verbalitásával hatott, felfoghatjuk úgy is, mint a főhős radikális aktuálpolitikai énjének felemás lenyomatát. Az 1973-as, stilárisan sokszínű Mind Gamesen végre megint régi formáját hozta, az ezt követő két korong, a híres Los Angeles-i „elveszett hétvége” alatt rögzített Walls And Bridges és az oldies-feldolgozásokat tartalmazó, a gyökerekhez visszatérő Rock And Roll azonban egy toporgós, önmagát kereső, néha teljesen tanácstalan John Lennont mutat. Aki ugyan 1980 novemberében az új idők hangján megszólaló Double Fantasyvel megpróbált visszatérni a reflektorfénybe, de aki legfontosabb dalait addigra már régesrég megírta.

E mostani gyűjteményes boxnak viszont talán épp abban rejlik az ereje, hogy ezeket a különböző korokban, különböző szándékkal, különböző végeredménnyel megszületett számokat, albumokat így egyben, szépen összerendezve felmutatja.