BACH A MEGASZTÁRBAN
Egyedül üldögél egy padban, de amikor megpillant, fölugrik, és sűrű hajlongásokba kezd. Bemutatkozunk egymásnak, kiderül, hogy Nakamura Hirokinak hívják, huszonhét éves, és Tokióból azért jött egy évre Nyíregyházára, hogy Szabó Dénes karnagytól tanuljon kórusvezetést. Azért éppen tőle, mert aki ismeri a Nyíregyházán élő tanár munkásságát, az tudja: az általa vezetett Cantemus kórus az elmúlt negyven évben több mint ötven első díjat söpört be különböző nemzetközi kórusversenyeken. Csak az elmúlt egy évben nyolc díjat szereztek a műfaj legrangosabb világversenyein – köztük négy első díjat, nagydíjat, külön- és közönségdíjat egyaránt –, maguk mögé utasítva gazdag tengerentúli egyetemi énekkarokat is. Pusztán érzékeltetésképpen mondom, hogy a nemzetközi kórusvilágban olyan teljesítmény ez, mintha a magyar nemzeti tizenegy egymás után sorozatban nyerné a futball-világbajnokságokat.
A nyíregyházi iskola diákjai Szabó Dénes vezényletével énekeltek számos európai országban, azonkívül eljutottak Amerikába, Japánba és Koreába – s mindenütt úgy fogadták őket a hangversenytermekben, mint a műfaj élvonalbeli képviselőit. A Kodály Zoltán Általános Iskolában 1969 szeptembere óta dolgozó Szabó Dénes nevét a kórusmuzsika művelői világszerte megismerték – nem csoda, hogy ma ő az ország egyetlen általános iskolai tanára, akinek Kossuth-díja van.
Ám a magyar népzenéért, no meg Kodály Zoltán, KocsárMiklós és a fiatal Gyöngyösi Levente zeneműveiért rajongó Nakamura Hiroki nem a díjai miatt szereti Szabó Dénest. Hanem azért, mert szerinte „ő a legnagyobb mester”. Angolul kérdezem, de a japán fiatalember magyarul válaszol:
– Nagyon büszke vagyok, hogy ismerem ez a tanár, aki szeretem három dolog miatt. Egy dolog, hogy zseniális karnagy. Kettő dolog, hogy zene jön a szívéből, és zene jön a kezéből. Három dolog, hogy szigorú tanár, de kedves ember.
Itt tartunk a beszélgetésben, amikor megérkezik a tizennyolc fős 7/A osztály, majd röviddel később Szabó Dénes, s azonnal leül a zongorához. Felváltva játszik egy alsó és egy felső szólamot, közben énekelteti és szolmizáltatja a gyerekeket.
– Kinek volt hibátlan? – néz körül, mire a tizennyolcból öt gyerek jelentkezik.
– Kinek lesz a következő körben hibátlan? – kérdi a tanár, s erre mindenki felrakja a kezét.
S valóban, a következő próbálkozásra Már hatan találják el az alsó szólamot, harmadjára pedig tizenketten. Ezután új feladat következik: Szabó Dénes egy négy negyedes, magas hangfekvésben íródott dallamot játszik, amit a gyerekeknek hallás után le kell kottázniuk, s vissza kell énekelniük. A tanár ezután egy alsó hangfekvésű dallamot üt le, s begyakoroltatja a diákokkal azt is. Majd azt mondja:
– A felső szólam szerzőjét nem ismerjük, mert az egy protestáns népének. Az alsó dallam szerzőjének viszont tudjuk a nevét: úgy hívják, hogy Johann Sebastian Bach. Mit tudtok róla?
Miután a gyerekek felsorolnak a német zeneszerzőről pár életrajzi adatot, Szabó Dénes elmosolyodik:
– Ügyesek vagytok! S most lássuk, mit tud Bachról az átlagember! A múltkor lementem a főtérre egy diktafonnal, s megkérdeztem a járókelőket, hogy ismerik-e Bachot. Lejátszom nektek, hogy mire jutottam!
A diákok nagyokat nevetnek a hangfalakból felharsanó válaszokon, majd a karnagy felemeli az ujját:
– Mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy vélekedjen Bachról, ahogy akar! De volt egyvalaki, aki azt mondta: nem ismeri az illetőt, de nem is érdekli. Na, ez már probléma! Nem helyes, ha valaki úgy utasít el valamit, hogy nem ismeri. Aki egy kísérőszólamban olyan hangokat le tudott írni, mint Bach, az nem volt akárki! Képzeljétek, mekkora megasztár lenne ez az ember, ha ma élne! Mit gondoltok, bekerülne a Megasztárba?
A gyerekek nevetnek, majd Szabó Dénes a CD-játszóhoz lép, s azt mondja:
– Egy Gounod nevű zeneszerzőt annyira megindított a Bach által írott, az előbb általatok megtanult alsó szólam, hogy írt rá egy gyönyörű éneket. Ez az Ave Maria. Hallgassuk meg!
Felhangzik az Ave Maria. Szabó Dénes olyan átszellemült arccal hallgatja, mintha először hallaná. Miután a hangok elülnek, elköszön – meglepve látom, hogy vége az órának. Ez a negyvenöt perc úgy elröpült, mintha három perc sem lett volna.
Később a szobájában ülve látom csak, hogy mennyire fáradt. Megemlítem neki, hogy milyen nagyszerű órát tartott, mire rám néz:
– Nem szabad lazítani! Negyvenegy év tanítás után is úgy megyek be minden egyes órára, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból. Másképp mi értelme volna tanítani?
Aztán nagyot nevet rajta, hogy éppen ő mondja ezt, akinek fiatalon esze ágában sem volt általános iskolai tanárnak lenni.
– Az apám református lelkész volt, Makón választották meg tiszteletesnek, így kerültünk arra a vidékre – meséli. – Nálunk, mint minden polgári családban, természetes volt, hogy zenét tanulunk. Én Szegedre jártam fuvolát tanulni, de ne kérdezze, hogy miért, magam sem nagyon tudom. Tán az lehetett az oka, hogy az ötvenhatos megtorlások után a családot ért retorziók miatt a szülők ideológiától mentes menekülési pályának gondolták a zenei pályát. Meglepetésemre végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola miskolci tagozatára kerültem fuvola szakra, ott ismertem meg a feleségemet is, aki szintén fuvolatanár.
A fiatal házaspár a főiskola elvégzése után került a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába, s azóta is ott tanítanak.
– Ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, sohasem tudtam válaszolni. Csak azt tudtam, hogy általános iskolai tanár nem – teszi hozzá a karnagy –, de fél év alatt rájöttem, hogy én itt vagyok a legjobb helyen. Hiszen gyerekeket tanítani énekelni és zenélni, az nem pusztán pedagógiai munka, hanem össztársadalmi ügy. Kodály Zoltánnak igaza volt, amikor a zenei nevelés fontosságát hangsúlyozta. Hiszen a kórusban éppen azt tanulják meg a gyerekek, amivel a magyar társadalom minden egyes tagjának tisztában kellene lennie: azt, hogy egymásra vannak utalva. Hogy egymás nélkül nem megy.
Megkérdem tőle, hogy az elmúlt negyven évben nem csábították-e máshová, mire azt válaszolja:
– Sokan megkérdezték tőlem, hogy miért maradtam általános iskolai tanár, s miért nem csináltam karriert, de az az igazság, hogy én az efféle kérdést nem is értem. Karriert csinálni? Hát azt meg hogyan kell? Talán az lenne a boldogság lényege, hogy valami szakmai ranglétrán egyre feljebb és feljebb kell kapaszkodni? Mert ha ez a karrier, akkor én olyat nem csináltam. Nekem csak az volt a dolgom, hogy bemenjek az órára, és jobb legyek, mint tegnap voltam.
Kérdem tőle, hogy miért beszél múlt időben, mire megint felnevet:
– Mert a sokmilliós végkielégítésekről szóló híreket hallva a minap lementem a pénzügyre, és megkérdeztem, hogy ha nyugdíjba mennék, nekem mennyi végkielégítés járna ennyi év után. Én is kaphatnék százmilliót, mint azok ott a BKV-nál?
– És? Mennyi jönne össze? – nézek rá,mire megvonja a vállát:
– Ugyan már, csak vicceltem. Nekem holnap órára kell mennem!
