Portálok, táblák, cégérek, betűk, színek, formák – a pesti és budai kiskereskedőket és szolgáltatók legtöbbjének mintha fogalma sem volna, menynyire nem mindegy, hogy néznek ki ezek. A városképet az igénytelenség, az ötlettelenség és a legrosszabb értelemben vett uniformizáltság uralja, úgy húsz éve, szinte változatlanul. Persze az ún. működő szocializmus idején sem lehettünk túlságosan büszkék az utcai dekorkultúránkra, bár ami azt illeti, akkoriban legalább itt-ott látszott valami a művészi önkifejezési vágyból, például a mozik homlokzatán, plakátjain.Ma már, a néhány artmozit kivéve, ott sem – erősítette meg benyomásainkat a városarculati ügyekkel foglalkozó főtanácsadó, Bojár Iván András, aki, elmondása szerint többször is kísérletet tett a látvány javítására, hasztalan: nem sikerült rávennie a kerületeket a szabályozás elindítására.

Bojár szerint az üzletek legtöbbje semmiféle kapcsolatot nem keres a közegével, a bel-pesti boltok java ugyanúgy lehetne a földszintes külvárosban, mint a külvárosiak Bel-Pesten. Az összképet a színes, majd kifakuló, elkoszolódó, felpöndörödő matricák, a legkülönbözőbb tónusú és formájú betűkből összeberhelt, általában ugyancsak alapos slaugozásra szoruló cégérek, rettenetes lábazatfestések, ötlettelen, szellemtelen, kellemtelen, sőt kellemetlen kirakatok uralják. Világos, hogy a pesti kiskereskedők zöme örül, hogy él, és a legkisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy a külcsínnel foglalkozzon. Bojár szerint ez azonban csak részben magyarázat.

Ellenpéldákat, kevés kivétellel, csak a multiknál látni, de a multik jó része a plazákban vert tanyát, a napnyugati glamour ezért kevés utcán látszik. A legattraktívabb kivétel talán a Deák Ferenc utcai Fashion street és az Andrássy út, ahol pár éve megjelentek a divatvilágmárkák. A baj az, hogy az utóbbi még mindig nem vált teljes hosszában nagyvilági vásárlóutcává. Különös, hogy mindeközben egyre több a gusztusos, már-már vagy kimondottan művészi színvonalon megkomponált étterem a városban – jegyezte meg Bojár, aki példaként a Bartók Béla úti Szatyor bárt, az Andrássy úti Klasszt, az új Centrált, a Vigyázó Ferenc utcai Mák éttermet emelte ki hirtelenjében.

Hasonló véleményen van a Magyarországi Dekoratőrök és Kirakatrendezők Szövetségeének munkatársa, egyben titkára, Sárkics Eszter is, hozzátéve: az elmúlt húsz évben anynyi mégis történt, hogy megjelent a digitális nyomtatás, ebből adódóan a boltosok és bolthálózatok egy része a háromdimenziós kirakatdekorálás helyett kirakatait sík felületekkel, óriásposzterekkel takarja el – a látvány ettől persze nem minden esetben lesz jobb, sőt.

Sárkics Eszter szerint a fő bajunk a vizuális kultúránk alulfejlettsége, amelynek egyik oka az oktatásnál kezdődik, ahol is szomorú, hogy az általános iskola 8. osztályában egy rajzóra sem fér bele az órarendbe. A másik a dekoratőrszakma háttérbe szorulása. A kiskereskedők egy része nem foglalkoztat dekoratőrt (főleg a pénzszűke miatt), egy másik része pedig a saját kisstílű (giccses, elavult, túldimenzionált, stílusidegen stb.) elképzeléseit erőlteti rá a szakemberre. A dekoratőrkivitelező kiszolgáltatott helyzetében vagy megcsinálja – vagy nincs munkája… A Dekorszövetség két megoldást lát és javasol. Az egyiket az önkormányzatoknak ajánlja átgondolásra: megfontolhatnák, hogy a portáljukat és annak szűkebb környezetét rendben tartó bérlőknek valamiféle adókedvezményt adjanak. A másik megoldás a boltosoknak szól: utcánként, negyedenként, városrészenként álljanak össze, és szerződtessenek egy-egy dekoratőr-, tervező- és kivitelezőcsapatot, amely garantálja a jó megjelenést. A kiadás megoszlana, így boltonként nem is kerülne olyan sokba.

A cégér, a portál és a kirakat rendeltetése szerint igen hasonló feladatot lát el. A cégér, mint talán az egyik legrégebbi térbe álló, esetleg az épület sarkára kitett reklámtechnikai eszköz messzebbről tájékoztat és invitál; a portál már jelzi, helyben vagyunk; a kirakat pedig mint egy cukrosbácsi, kelleti magát – ha kelleti. Ma nálunk ez kevéssé igaz: a cégtáblák a klasszikus köntösből kibújva tobzódó és gyakran térgrafikailag érthetetlen, öncélú kompozíciók. A portálok a szakmai-tipográfiai minőséget és az általános esztétikai elvárásokat messze alulmúló „alkotások”. Ami a kirakatokat illeti, azokat a cégtulajdonosok (úgy tűnik) mindinkább felesleges felületnek tekintik. Zavaros, összedobott áruhalmazok – vázolta a kondíciókat Maczó Péter iparművész-tipográfus.

A cégér, a cégtábla és a portál állandó, de legalábbis több évre készülő alkotás. Tárgy, amely a kültéri viszonyokat is fi gyelembe kell vegye. Ez egyfelől maga az épület. Ritka eset, hogy a cég saját ingatlannal rendelkezik. Többnyire beköltöző. Ez persze azt jelentené, hogy a ház adottságaihoz igazodik. A ház stílusjegyei, a kapuboltozat, a fugák, a homlokzat minden részlete legalább annyira fontos egy harmonikus szövegkompozíció kialakításánál, mint a ház sarka avagy az erkélyt tartó Atlasz alakja lehet. Ehhez társul minden olyan látványelem, amely a tervezett felirattal városképileg találkozik. Nem csonkítja meg a bejáratot tartó Atlaszokat, nem veri le az épület díszeit, tudomásul veszi az ablakok magasságát, a városkép építészeti jellegét nem bontja meg. Nem szabad megerőszakolni az építészeti valóságot – figyelmeztetett Maczó.

Bojár Iván András azt mondja, nagy reményekkel csatlakozott a néhány éve beindult kirakatverseny-mozgalomhoz, de nem tűnt fel neki, hogy az nyomot hagyott volna a város arcán. A Dekorszövetség szerint viszont volt hatása –bár nem is annyira Budapesten, mint a vidéki városokban, főképpen Pécsett, ahol a belvárosi boltosok ma már egymást licitálják túl tisztaságban, rendezettségben és ötletelésben. Mindeközben tény, hogy a Studio Metropolitanával közösen 2010-ben szervezett Kirakatmustra (120 db kirakat a Ferenciek terétől a Blaha Lujza térig) során a zsűri még 30 kirakatot sem tudott közönségszavazásra ajánlani. A legutóbbi fővárosi kirakatversenyen tíz üzlet pályázott arra, hogy kicsinosítsák, a győztest – egy Károly körúti karcsúsítószalont – november végén nevezték meg.

Ezt eltolták: lehangoló és fantáziátlan az összkép