Nyolc festmény
Nem biztos, hogy a technika az elbizonytalanított fotót már évek óta művelő Richter leleménye, a kérdés eldöntését bízzuk a művészeti irodalomban oly kedvelt feltalálástörténetre. Bizonyos csupán annyi, hogy Richter a velencei bemutatóval lett világhírűvé, és hogy a módszer évtizedek óta éppoly közkincs, mint a konstruktivitás vagy az újexpresszionizmus.
Vagyis a kérdés az, ki hogyan él vele. Szűcs Attila is ellazít, elbizonytalanít. Pár című újabb vásznán két fürdőruhás alak vonul egy-egy felfújt gumialkalmatossággal a strand gyepén, és hiába a szép színű ballonokon az élfények, a szereplők arcvonása elmosódott, azonosíthatatlan. Napfogyatkozásán a cím indokolta sötét köd burkolja be az aktokat. A Zöld strand című triptichonon, ezen a hatalmas vakációapoteózison pedig végképp megfoszt a festésmód a megereszkedett, de még csinos asszonyok, félmeztelenül napozó lányok és vízipisztolyos kisfiúk pontos látványától.
A képek dupla-, ha nem triplafedelűek. Az első élmény a mindegyikőnkben lakó közhelykedvelőé. Hiszen olyan megnyugtatóan ismerős, szellemi energiákat nem igénylő nézni a víz felé ballagókat a lilás, meg sárgászöld úszóeszközükkel, kivált a fürdőruhás asszonyt, amint a partról fényképez. A gumimatracosok lebegnek vagy éppen felborulnak a vízben, a gyerekek csintalanok, a víz pedig üdezölden fodrozódik. Ez a második réteg. Szűcs megvesztegetően szépen fest, a zöldbe sárga hullámokat és fénycsíkokat sző, a Pár mögé zubogó levéláradatot, amely alföldi városok strandjainak fűzfazuhatagát idézi. Kontrasztál és harmonizál, izgalmas eleganciával használ komplementereket, és mindehhez a kétszáz centis méreteket, amelyek meggyőzően fokozzák az igazi festői élményt.
Aztán, mindezt kiélvezve, jön a zavar. Mert mind elfogyasztva a kulináris élményt (Bertolt Brechttől kölcsönöztünk), a néző csak ráébred, hogy csupa jelentéktelen jelenetet lát. Hogy a nagy és színes táblák a trivialitás apoteózisát, a banalitás ünnepét kínálják.A felismeréstmegkönynyíti az a bizonyos nyugtalanító homály, életlenség és bemozdulás, amely érzéki élményeit végig megzavarta, s kételyeinek segítségére siet maga a festő további disszonanciákkal. A Pár zöldjében kellemetlenül míniumvörös az árnyék, és ugyanebből a színből kapott értelmetlen dicsfényt a kisebbik alak a feje köré. A napfogyatkozás-képeken minden figurát értelmezhetetlen világító körvonal köríti, neonhatású élfény ott is, ahol nem indokolt. És ha még mindig nem volna nyilvánvaló Szűcs abszurditása, ott a Piros vonalba lépő figura című mű, amelyen az enyhén pocakos férfi valóban belép a függőleges piros vonalba csak úgy, és félig már el is tűnt benne.
Szűcs Attila abszurditása kétségtelen, kifinomult és meggyőző. Alapjában talán nem különbözik attól a kritikai éleslátástól, engesztelhetetlen világbírálattól, amely itthon és a nagyvilágban ma annyi nemfestőnek és festőnek feladatot ad. Ám lényegét tekintve különös és különösen egyéni, mert igazi festői értékekben jelenik meg. Hogy világosan szóljak: az oppozíciós táborban meglehetősen gyakori a „megfesthetném, de minek” gesztusa, a „tudnám, de nem érdemes” tüntető hanyagsága. És oly gyakori, amikor a gyakorlott szem ezt kénytelen kétségbe vonni, amikor az áltatást és önáltatást tetten kell érni.
Szűcs Attila a tematikai abszurditás felől az abszurd mélységek felé halad. Ha korábbi kiállításain több autót marcangoló oroszlánt és villanyvezetéken mászó meztelen férfit láttunk, most a Mozsár utcában olyan napfogyatkozás-képeket, amelyeken az ácsorgók Szőnyi vízparti alakjainak nyugalmával és a bámészkodók Barcsay koloritjának mélységével teszik hitelessé a kételyt. Ellenpróba: nyolc képből (hétből, meg egy triptichonból) bemutatót rendezni merész dolog. Ha kiállítássá válik, izgalmasnak, súlyosnak kell annak a nyolcnak lennie.
