– Mennyiben provokáció a mű választása? Nyilván egész évben hallja, hogy inkább zongorázzon, mint vezényeljen…

– Én ezt már nem hallom.

– Én még igen.

– Egyre több zenekari lemezünk nyer díjakat, minden koncert a Nemzeti Filharmonikusokkal esemény. Zongorázok is eleget. Nem akartam magam ismételgetni, ezért döntöttem úgy, hogy a szólóestem első részében legyen egy reprezentatív kortárs mű, a második részben egy reprezentatív klaszszikus, Schubert utolsó szonátája. A két mű között kapcsolat is fölfedezhető, az elmúlás gondolata. Az egyik egy rajzfilmfigura folyamatos likvidálása, a másik pedig maga a halálközelség, a halállal való barátkozás.

– Egyáltalán: szóló zongoradarab a Schröder halála? A zongorista két másik emberrel dolgozik folyamatosan együtt.

– Vagy hárommal. Asszisztencia nélkül ez nem megy. A zongora fokozatosan némul el. Elkezdődik egy kromatikus skála, és utána hatvan skálát kell eljátszani úgy, hogy kimarad egyre több hang. Aztán megyünk vissza, ugyanabban a sorrendben, de közben preparálnak az asszisztensek, méghozzá három szinten. Hangmagassági szinten, vagyis fémeszközöket tesznek a zongora húrjai közé, általában facsavarokat, amelyek a zongora hangját dúsítják és megváltoztatják a hangmagasságot. Ezután következik a papírozás és tiplizés, amikor a zenei hang változik a magasság szempontjából értékelhetetlen hanggá, fehér zajjá, végül következik a szivacs, amely elnémít mindent, még a billentyű moraját is. A néző azt látja, hogy a zongorista ugyanazzal a lendülettel játszik, de már nem hallani semmit.

– Ez voltaképpen egy geg, egy ötlet. Mi benne a zene?

– Vidovszky László nagy ötletgyáros, de Ludwig van Beethoven is nagy ötletgyáros volt. Akik figyelmesen hallgatják a darabot, biztosan észreveszik, hogy messze túlnyúlik az ötleten ez a darab. Nincs benne két egyforma skála, és a skálák struktúrája is más.

– Az volt az érzésem, hogy már hallottam ezt a darabot. De nem ezt hallottam, hanem a fordítottját. Ravel Bolerója is hasonló elven működik, csak ott építik azt, amit itt elbontanak. Téves ez a kapcsolás?

– Nem feltétlenül. A Bolero talán az első igazán hatékony minimálzene. De Vidovszky művének központi gondolata az elmúlás. Az a téma, amiről Schubert, Csajkovszkij, Rachmaninov is mond valamit. Azért veszek föl a műsoromra egy zeneművet, mert véleményem szerint méltó erre.

– Kottából játssza a darabot.

– Ez erős túlzás. Azt a négyskálát játszom kottából, amelyet olvasni kell, mert nincs benne algoritmus. Egyébként mindegyik skálán végigvonul egyfajta algoritmus.

– Egyszerűbb szavakkal?

– A darab a zongora hat oktávját öleli föl. Egy, kettő vagy három oktávon belül ismétlődik meg ugyanaz a skála. Általában három oktávonként van ismétlés, vagyis a hat oktáv során kétszer kell játszani ugyanazt. Van viszont négy skála, amelyben semmiféle rendszer nem fedezhető fel, ezeket kell olvasni.

– A közönség ebből csak annyit fog érzékelni, hogy föl-le mennek a skálák, és egyre kevesebb hangot lehet hallani.

– Egyre inkább változik a hangzás, míg végül teljesen elnémul a zene.

– Mi szükség van akkor az algoritmusra? Lehetne teljesen rendszertelen is a zongorázás, és közben preparálnák a hangszert kifulladásig. Kinek van szüksége erre a bonyolult rendre?

– Senkinek semmire nincs szüksége. Milyen nagyon sokáig megvolt a világ Mozart nélkül. Nem volt rá szüksége. Aztán jött Mozart – azóta szükségünk van rá.

Zenetörténet mobiltelefonnal: három szerző turkál a zongorában A szerző felvétele