A becézés annak belátása, hogy költőként minden egyes alkalommal magához kell csalogatnia valamit, ami természete szerint nem mozdul. Amihez ügyetlenek és esetlenek a szavak. Mint egy tömb, ágaskodik előtte. Idő, tér, elmúlás. Töredékek az egésszel szemben.

És hát látni kell a becézés mögött a már-már emberfeletti fegyelmet. A forma szívós akaratát. Azt, hogy ő is egy tömböt állít a tömbbel szemben. Szonettkoszorúk, haikuépítmények, és most a tizenkét sorosok hét év alatt épített háza. Minden tégla a falban és minden tégla a helyén. A becézés tehát szívósság is egyben. Fegyelem és munka, ahogy a nyelv a forma révén, ahhoz idomulva bontja le a megszólított mozdulatlanságot. A becézés a csöndes belátás, hogy nem lehet feladni a feladhatatlant: hosszan kell beszélni a pillanatról.

A Valahol, valami című kötet kapcsán írja Parti Nagy Lajos, hogy „milyen bonyolultan egyszerűsödik a Bertók-vers vagy épp milyen egyszerűen, már-már banálisan szöszmölődik bonyolulttá”. Igen, talán ez az első élménye az olvasónak, amikor találkozik Bertók költészetével. Hogy milyen egyszerűséggel, magától értetődő természetességgel kapaszkodnak intenzív képekké a szavak. Hiszen a nyelv már születése pillanatában magában hordozta a költészetet, csak le kell fejteni róla a fölösleget, s máris ott ragyog az ember kezében. „A csonka ég fűti a kémény tetejét”. Vagy: „Egy hajszál a pillanaton. / S kilenc éve, hogy leveszem. / A mozdulatban a viszony, / Az eredményben a sosem.”

De mennyire csalóka ez a gördülékenység! Talán József Attilánál van még így, hogy szinte maguktól kúsznak be a bőrünk alá a sorok. Bertók viszont ravaszabb egy fokkal: csonkolja, tördeli, elhallgattatja a mondatot, akár a közepén is. Nem engedi, hogy csak úgy simán kússzon. Érezzük, hogy súlya, ereje, fájdalmas terhe van. Ráadásul Bertóknál egy vers sosem egyetlen költemény csupán. Legfontosabb köteteit nem is nagyon lehet ugrálva, szemelgetve olvasni, hiszen az alaposan kigondolt szerkezetben találják meg a versek viszszavonhatatlan helyüket. Talán még egyetlen olyan magyar költő sem akadt, aki enynyire szeretett volna építkezni. Aki nem csupán beszélt a szavak katedrálisáról, hanem meg is alkotta. Aki, mint ahogy azt Jász Attila is megállapítja tanulmányában, nem csupán a szonettek divatját hozta el újra, hanem az újabb kori irodalomban kissé lenézett formát is rehabilitálta. Nála ugyanis a forma nem elavult, nélkülözhető „valami”, hanem élő, ösztönző rendszer. A teljesség bejelentett igénye.

És még valami, amit elég nehéz okosan megfogalmazni, mert olyan egyszerű. Jó olvasni Bertókot. Elmerülni benne, megmerítkezni. Trükkjeivel nem rettent el, s látszólag nem is rejtvényt fejtőket keres. Nem bonyolít, nem cifráz, inkább okosan rejteget. Tudja, hogy az is megtalálja a maga jutalmát, aki minél mélyebbre merészkedik ebben a feneketlen tóban. Igazából a legszebb trükk az övé: a mutatvány nélküli csoda. Amire tényleg csak a legnagyobbak képesek.

Bertók László