A jelenlévő filmes szakírók egyetértettek abban, hogy ez egyrészt tisztelgés – fájdalomdíj? – a „viharos” évet maga mögött tudó Oscar-díjas, veterán rendező előtt, ám azt is bizonyítja, hogy az elismerésekről döntő Európai Filmakadémia (EFA) tagjai ugyan nagy művészek, de nem a legszorgalmasabb filmnézők. Nem igazán merülnek el a mezőny kevésbé könnyű szórakozást kínáló címeiben. Ez kézenfekvő magyarázat lenne arra, hogy a Szellemírónál művészibb megformálású, ne adj’ isten fontosabb alkotásokat látványosan elkerült most a rivaldafény.

Nem mellékesen: magyar film idén a kategóriánként megnevezett öt-öt várományos közé sem fért be, pedig három filmünk is volt A kategóriás fesztiválon. A Hajdu Szabolcs rendezte Bibliothéque Pascal, Mundruczó Kornél Szelíd teremtése és Kocsis Ágnes Pál Adriennje. Bár ha figyelembe vesszük, hogy a cannes-i nagydíjas művet, a 2010-es év talán legerősebb szerzői művét, Xavier Beauvois Istenekről és emberekről című alkotását is szó nélkül hagyták, nem lehet egy rossz szavunk sem. Hazai szempontból egyébként több mint feltűnő volt a szakma és a hazai akadémiai tagok távolmaradása, – a szokásos tucatnyi vendég helyett most csak Káel Csabával futottunk össze. Producereink minden bizonnyal az ismert otthoni zárolások és ennek következtében kialakult komoly anyagi problémák miatt nem voltak ünnepi hangulatban. Ami biztos: az európai filmművészi körökből és élvonalból pillanatok alatt ki lehet esni filmek és koprodukciós képességek nélkül. A visszaút pedig csak nehezebb lehet.

Az est házigazdája a tavalyi esseni díjkiosztón már megismert német médiaszemélyiség, Anke Engelke volt, aki ismét hozta a csípős, olykor fájdalmas német humorát. Most viszont társat is kapott Mart Avandi, észt színész személyében, aki megpróbált Anke Engelke lenni, de így csak sokadik bizonyítékát kaptunk annak, hogy a műsorvezetés igen nehéz szakma. A helyszín egyébként remek volt, a jövőre kulturális főváros szerepre készülő tallinniak mesteri munkát végeztek. Az is tény, hogy a kaotikus légi közlekedés ellenére most elég sok jelölt eljött a díjkiosztó gálára, de ez a ceremónián nem igazán segített, csupán néhány vágóképre futotta. A tragédia vagy irtózatos pech viszont abban csúcsosodott ki, hogy a Szellemíró stábjából szinte senki sem érkezett a gálára, egyedül Albrecht Konrad látványtervező vette át személyesen az elismeréssel járó szobrocskát.

A protokoll nagy része Timothy Burrill brit koproducer nyakába szakadt, aki legalább mestere volt a hálálkodó szép szavaknak. Bár érthető, hogy Roman Polanski nem jött el személyesen, hiszen korábban közzétette, hogy soha többé nem megy el díjkiosztóra, miután pont egy filmfesztiválra igyekezett életműdíjat átvenni, amikor a svájci hatóságok 2009 szeptemberében letartóztatták. Skype-on köszönte meg nem túl hosszan a díjesőt, melyben többször hangsúlyozta, hogy az akadémia igazi európai produkciót jutalmazott: Franciaország, Németország és Nagy-Britannia a három gyártó ország. Polanski úgy fogalmazott, hogy minden elismerés a stábot illet, így a díjakat is nekik ajánlja.

Tegyük hozzá, ha már az Európai Filmakadémia tagjai úgy döntöttek, hogy a Szellemírót elhalmozzák díjakkal, legalább az alkotók szolgálhatták volna jobban az „európai ügyet”. Például egészen tragikomikus volt, hogy miközben a legjobb férfialakítás összes jelöltje a teremben ült, addig a győztes az egyedül távolmaradó Ewan McGregor lett, aki jó hangulatú videoüzenetben köszönte meg a díjat. Elmondta, menynyire fontos neki, hogy ő is EFA-tag, de nem lehet jelen, mert Thaiföldön forgat. Rendben, messze van, kevés a járat Észtországba, meg havazik is, de eddig mégsem láttunk olyan Oscar-díj-átadót, ahol videón keresztül üzengetnek volna a győztesek a glamourt és a felvonulásokat is kihagyva.

Pont ebben hibázik most már sokadszorra az EFA: próbálnak olyan ceremóniát létrehozni, mint az Oscar-gála, de most már sokadik éve derül ki, hogy európai szupersztárjaink nem igazán tartják fontosnak az európai filmet. Legalábbis annyira nem, hogy személyesen kiálljanak érte. Annak a szolidaritásnak, összetartásnak, ami a tengerentúlon természetes, itt még a nyomát sem látjuk. Igaz, a mérleg másik serpenyőjébe most be lehetne állítani Juliette Binoche-t, aki csak azért jött el, hogy átadja Gabriel Yared zeneszerzőnek az életműdíját (az Angol beteg című Anthony Minghella filmen dolgoztak együtt). Az est másik életműdíjasa a német színész, Bruno Ganz volt – itt egyszerű volt a képlet, hiszen maga az EFA elnöke, Wim Wenders nyújtotta át jó barátjának az elismerést.

Mindenesetre felvetődik a jogos kérdés, hogy nem lenne-e egyszerűbb és mindenekelőtt hasznosabb, ha mégiscsak más szerzők kapnának némi figyelmet és reflektorfényt: olyan művek és alkotók, akiken a Európa Filmdíj, mint márka, elismert védjegy segíthetne kiemelkedni a kínálatból. A Szellemíró ugyanis, akármennyire is kellemes film, csupán egy thriller, a Hitchcock-formula csillagos ötöst érdemlő adaptációja, de azért mégiscsak mestermunka. A filmművészettől távol áll. Utóbbiból pedig idén is akadtak húzócímek, még akkor is, ha a mezőnyből a régi nagyok most hiányoztak.

Az igazi bomba meglepetést azonban a nézők okozták a gálán: a közönségdíjért folyó versengésben ugyanis a belga Jaco van Dormael Mr. Nobody című műve lett a befutó. A rendező korábban lapunknak adott interjújában csak quantumfilmnek nevezett alkotása, bármit is jelentsen ez, igazából nagy anyagi bukás volt. Minden idők legdrágább belga filmje mintegy 35 millió euróból készült, ám a legtöbb helyen minimális, csak művészfi lmekre jellemző forgalmazást kapott. Hazánkban is igen limitált volt a mozis megjelenése. Ezek után érthető a rendező meghatottsága. Azt mondta, hogy a film olyan, mint egy palackba zárt üzenet: szinte garantált, hogy sosem kapunk rá választ. Most azonban megtörtént vele a csoda. Tegyük hozzá, amilyen művek szerepeltek a Mr. Nobody mellett a listán, tényleg az. Hacsak nem a kollektív akarat bábjátékának vagyunk a tanúi, akárcsak a Szellemíró esetében.

Roman Polanski a távolból köszönte meg a díjesőt