Igazán nem gondoltam volna, hogy megtalálom egyszer, egy késő őszi délutánon Hajnóczy Péter lehetséges amerikai változatát, vagy lehet, a példa nem is igazán jó, megfelelő. Előfordulhat, hogy talán pontosabb volna, ha azt írnám, már csak a könyvben szereplő kilenc történet alapján, hogy rábukkantam arra, milyen lenne ma, valamelyest radikalizálva, Salinger nyelve. Mindenesetre az 1973-ban Vancouverben született szerző első kötetében, amelyet nem várt gyorsasággal ültettek át magyar nyelvre (ford. M. Nagy Miklós), meglehetősen magasra teszi a mércét.

Sajátos módon, vagy nem is annyira, valószínűleg kisregényként ugyancsak lehetne olvasni a kötet különálló szövegeit. A szereplői, a hősök karakterei annyira egy irányba mozdulnak el, annyira egy élethelyzetet, szituációt feszegetnek, hordoznak magukban és élnek meg, hogy ez a csapásvonal, amely a könyvön markánsan ível át, még a novelláskötet letétele után is hoszszan dolgozik az olvasóban. Az újrakezdés reménytelensége, a kiábrándulás stációi remekül elkerülik a patetikus klisék, frázisok színrevitelét. Ezeken a pontokon megfelelő precizitással az irónia és a szarkazmus kegyetlen közvetlensége erősíti a kellőképpen kiegyensúlyozott szövegkonstrukciót. A barna part című elbeszélés nyitja sort, amely a későbbi szövegek összes erényét és sajátosságát magában hordozza. Bob Munroe, miután szakmai és magánélete is öszszeomlik, egy ismerőse tengerparti nyaralójába vonul el, hogy valamiképp lábra álljon. A lepukkant hely rendbehozatala mellett egy akvárium készítésével üti el az időt. A tengerben talált élőlényekkel teremt itt egy saját, privát kis világot. Közben megismerkedik a szomszéd házaspárral, egy állatorvossal és a feleségével. Akár az előző élete utolsó előtti szakaszát is mintázhatná az ő párkapcsolatuk. A kívülről még talán épp működő, működőnek látszó, de a felszín alatt már agonizáló házasság közvetve, de a feleségtől kapott mérges tengeri uborka nyomán, amely az akvárium élővilágának teljes pusztulását okozza, már közvetlenül is utal a zsákutcára, a csődre, hogy az az élet, amelyet Bob eddig elképzelt, már megmásíthatatlanul lezárult, befejeződött, annak előtte, hogy lehetőséget kapott volna a folytatásra vagy az újrakezdésre.

Ugyanezt a fátumszerűséget erősíti a Menedékhely című elbeszélés záróképe. A vidéken hegyet vásárló ingatlanspekuláns, miután sokadik kísérlete után is szembesül a testvéri kapcsolat kudarcával, kezdi belátni, hogy az öccsével való viszony immár folytathatatlan és feloldhatatlan, az egyetlen sikeresnek vélt megmozdulásban az eszkatologikus irány vesz-nyit újabb teret, ugyanis a közösen szervezett vadászat során elejtett trófeáról, szarvasról kiderül, hogy az már belülről mérgezett volt, és rothad. Már az ölés, elejtés aktusára sincs mód, már az is elvégeztetett, beteljesült, anélkül, hogy részünk vagy akaratunk lehetett volna benne, valamilyen szinten kapcsolódhatott volna hozzá. Ez a momentum, de a többi, további szövegrészek egyaránt az elkerülhetetlennel való szembesülést, az egyének vagy akár a közösségek paradoxonszerű örökös megoldáskeresését metaforizálják, amely csak a kutatás izgalmát, örökös kibékíthetetlenségét adja, mintsem nyugalmát, lezárását valaminek. Ennek megnyerő, lebilincselő allegóriája a záró- (a kötet címét adó) novella egyaránt, a viking csapat kegyetlen fosztogatásairól, akiket, mint kiderül, tulajdonképpen csak az a félelem hajt valójában, hogy velük ugyanaz ne történhessen meg. A gyilkolás, a pusztítás, a rombolás a leghatásosabb szer a vandáloktól, átkoktól való félelem ellen.

Wells Tower erőset, erősen nyitott. Feltehetőleg elpusztította, felperzselte első kötetével az ismeretlenséget, anonimitást. Szövegei úgy dolgoznak, oldódnak bennünk, mint az egyik írásában egy koktél: a pezsgőbe öntött vodka. Míg azt hiszszük, hogy egy könnyed italt iszunk, addig a benne lassan keveredő tömény aljasan és kíméletlenül dolgozik. Beteljesíti küldetését.