Vakító tükrök
Mindenki úgy emlékszik, ahogy tud, vagyis mindenki saját magából emlékszik valamiképpen. Ami egyben azt is jelenti, hogy a maga nyelvén, nem a másén. Bárki emlékszik bárkiről, vallomása elsősorban róla szól, s csak másodsorban arról, akiről beszél.
Nagy Koppány Zsolt regénye, az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk –, azért érdekes, mert ezt az igazságot próbálja működtetni, ezt a tíz nyelvet próbálja lejegyezni: a halálos balesetet tíz személy magyarázza körül, akik a tizenegyedikről beszélnek, valójában azonban természetesen önmagukról. Íme néhány kezdet: „Fuvarozó vagyok, szállítok, kisteherrel.”; „Szerintem tisztán baleset volt, mert aki úgy keres, mint Ágost, az biztos, hogy nem lesz öngyilkos.”; „Én megértem, hogy öngyilkos lett.” Három szereplő, akik vagy az életükkel kezdik, vagy a személyes véleményükkel – mindenképpen önmagukkal. És amikor Ágostról is mondanak valamit, akkor is úgy, hogy például a feleségüket az ő feleségéhez hasonlítják.
Ez a baleset vagy öngyilkosság dolog is érdekes, hiszen a szerző (vagy aki az Akik emlékeznek című szereplőlistát írja) egyértelműen balesetet emleget („A baleset idején éppen mással volt elfoglalva” – mondja az őrangyal leírásakor az 5. oldal első bekezdésében), mások ellenben öngyilkosságot.
De minden többszörösen is idézőjeles: a szöveg a posztmodern felé kacsingat, ugyanakkor a posztmodern eljárásait parodizálja. Erre (minderre) utal a többszörösen megmódolt struktúra a maga túlságos kitaláltságával, az őrangyal és néhány szereplő neve (Augustibus Augusticus, dr. Gávavencsellői Tihamér, dr. Létavértessy Károly, Jackson Ockpoll), a szereplők tömör, ám humorosnak szánt jellemzése, a szerző szerepeltetése, aki azonban nem a szerző, hanem csak húsz évvel későbbi mása, a regény viszont nem önéletrajzi ihletésű, mert, mint a fülszöveg mondja: „Vagy maga tényleg azt hiszi, hogy Ady Endre a Góg és Magóg nevezetű urak nászából született?”Meg a szerzői utasítások és az állóképek, amelyek bevezetnek egy-egy megszólalást: „Antal Arnold kiszáll a teherautóból, amelynek szélvédője mögött egy kis bádogtáblán beceneve, a Madászvellény & Musztalék olvasható.” (Állókép: kisteher első ablaka – háttérben lenyűgöző alföldi táj –, melyre középen, az ablaktörlő helyén, fentről egy közepes méretű kacskaringó lóg alá.)
Mindezt lehet úgy érteni, hogy a szerző meghalt, nincs, nem érdekes, semmi sem referenciális, és lehet úgy érteni, hogy sok ilyen játékot kell űznie az embernek, ha hitelesen akar megszólalni, sok álarcot kell magára öltenie, hogy nagy nehezen végre önmaga lehessen. Az egyik szereplő Nagy Koppány Tömzsi, akinek neve hasonlít a szerzőére, a Függeléket Ekler Ágosttal együtt írta, ennek címe A vendégmunkás dalai, és olyan történeteket mesél, amilyeneket mindenki tudna, aki elég gyakran utazott valamelyik anyamagyar városba Erdélyből, elsősorban természetesen Budapestre. Ezt a mindenkit nem lebecsülésből mondom, hanem azért, mert talán ez a rész mozdítja leginkább a referencialitás felé a művet, főleg, ha elolvassuk a fülszöveget, amelyből kiderül, „Nagy Koppány Zsolt 1978-ban született Marosvásárhelyen, 2002 óta Budapesten él”.
Érdekes, mégis problematikus könyv ez. Érdekes, mert a struktúra nagyon ki van találva, érződik a figyelés, az írói szem és fül. Én jobban szeretném, ha az agy viszont kevésbé érződne. Mindent megszoktunk és mindenen túl vagyunk már, nem hiszem, hogy érdemes lenne ennyi energiát pazarolni a különbözésre, főleg azért, mert egy idő után éppen ez az igyekezet fárasztja ki az olvasót.
A túl sok tükör megvakít.