Szöszmösz boldogság

2010-12-03

Néha szeretnék megint úgy örülni, mint kislánykoromban, amikor már majdnem elhittem, hogy nekem nincs barátom, aztán kiderült, hogy van.

A Lenka, Szegedi Katalin elragadómesekönyve nemrég jelentmeg a Csimota Kiadónál. Nagyon egyszerű történetnek látszik. Nemcsak azért, mert rövid (31 oldal az egész), hanem azért is, mert olyan mindennapos. Igaziból nem is mese, csak néhány snitt egy dundi, „szöszmösz” hajú kislány életéből. Ahogy anyukája unszolja: menjen már a levegőre, ne a szobában kuporogjon folyton a rajzai között. Ennek a kislánynak ugyanis a ceruzák a legjobb barátai.

Nagy nehezen fogad csak szót a mamájának, mert előre tudja, mi várja majd odalent, a téren. Az ugróiskolás lányok, a hulahoppkarikázók és a focis fiúkmind kicsúfolják. Mintha pufók gyereknek ugrani meg szaladni is tilos volna. Így hát a szomorú fruska magányos játékba fog, elszórakoztatja magát az új ugróiskolával. Nyilván megszokta már az egyedül játszást. Alig veszi észre a vézna, szemüveges Palkót, aki rollerjával kerekezik be aszfaltrajzaiba. A fiú megdicséri Lenka krétafiguráit, sőt a járgányára is fölengedi: együtt csavarognak estig.

A könyv legszebb oldalán a piros-fehér pöttyös ruhás, piros-fehér kockás harisnyás, ázott, összefagyott Lenkát hatalmas, piros-fehér csíkos karfás fotel öleli. Kezében kakaó gőzölög. Szeme csukva, piros szája bazsalyog. Boldog. Piros bozontja közül egyetlen gondolat kanyarog az ég felé: Palkó, Palkó, Palkó… Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek a történet ezer gyerekkori érzésére rímel.