Ki ez az ember?!
Rejtélyes ez az egész. Először is Rejtő Jenő a légiós regényeket P. Howard, a westerneket G. Lavery néven írta. Csakhogy a Néma Revolverek Városa is Péhovardkönyv. Meglehet, ennek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, egyszerű hanyagság is állhat a háttérben. De ha mégsem, azt meg tudjuk magyarázni.
A western lényeges eleme, hogy amint a legkisebb ok adódik rá, előkerülnek a coltok, a hős pedig rettenthetetlen cowboy, aki az igazságot a könyv (film) legvégén az utolsó és tökéletes pisztolylövéssel juttatja érvényre, majd délcegen ellovagol az őt éltető városlakók köréből, hogy új kalandok után kutasson. De itt olyan helyen történik minden, ahol nem veszik elő a revolvert. A főszereplő pedig vagány – vagy annak hiszi magát –, de már az első oldalakon kiderül, nem ő osztja a legnagyobb pofonokat, nemhogy ura volna a helyzetnek, de állandóan bajba kerül. És nem is tud kimászni belőle.
Néma vadnyugat! Balfék főhős! Na, ez a Rejtő-féle western.
Rejtő a ponyvatörténetek kliséit ügyesen rakosgatta, hogy ismerős, de képtelen történetek kerekedjenek ki a tolla alól.
Másmondhatja: egyetlen vicc az egész. Megragadja az alapsémát, és egyszerűen mindent az ellenkezőjére fordít rajta. A humor alapja az ebből adódó abszurd szituáció, amelyben természetesen viselkednek a szereplők. Amennyiben egy westernhős viselkedését természetesnek lehet tekinteni.
Meg amennyiben egy westernregényt – egy ponyvát – természetesnek lehet tekinteni. S ha előfordulhat, hogy egy westernnek azon kívül is van valami hozadéka, hogy kikapcsolja olvasóját a mindennapokból.
Éppen arról szeretnék értekezni, hogy Rejtő nem ki-, hanem bekapcsol. Hogy nem véletlenszerűen rakja újra Kroafánt-füzetének darabjait, az ő krokodil-koalaelefántjában saját környezetének figuráit ismeri föl a gondolkodó olvasó.Magára ismer,már aki tudja magáról, hogy kicsoda.
Mert ez kérdés.
A regény hőse hatalmas tömeg előtt szónokol. Érzi, hogy hatalma van az emberek fölött: ő a vezér. Ismerik őt, sejtik, mire készül, várják, hogy megmondja, mit kell tenniük, hogy elérjék a célt. A tömeg már csak ilyen.
Egyvalakinek vannak kétségei. Életbevágóan fontos neki, hogy rájöjjön, ki ez az ember! S ez a szónok maga. Egy ideje már nem tudja, kicsoda – vagy kinek nézik –, vannak információmorzsái, hallott néhány nevet, és érzékelte, miként reagálnak a jelenlevők, ha kimondják előttük ezeket. De igazából fogalma sincs semmiről. Ezért mondja, amit mondani szoktak:
„– Emberek! Filliponi testvéreim! Ne induljunk sehová addig az ellenséget keresni, amíg az árulás nyílt játékát űzi a városban!
Forró moraj és ordítozás. Pencroft nyelt, körülnézett, és úgy érezte magát, mint egyetlen ápoló egy őrültekháza kellős közepén, az elszabadult betegek között. Érezte, hogy évek lappangó parazsa erjedt itt lángba valamitől, amit ő tett vagy mondott, és ezt már ember aligha tartóztathatja fel...
– Testvéreim! Ne Raviannal törődjünk! Az ráér később! Előbb mondja meg Hildegard, hogy mit tud az ügyről?! Én majd csak akkor állok elő az adataimmal. Előbb álljon ide Burns, és beszéljen arról, amit Ervin írt róla! És a Probatbicol is fontos!
Hihetetlen rivalgás támadt. Máris Burns fejét követelték, máris Hildegard azonnali vallomását, ha kell, tűzön pirítva is kiszednék belőle, ekkor valahonnan a sötétből egy kés repült el zúgva Pencroft feje mellett, aki maga se tudta, miért, a fojtogató, őrületes izgalomban elfelejtette, hogy nem tud semmit, nem érti, amit mondott, hogy semmihez semmi köze. Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett! Előrelépett, felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét, dörögte a tér morajába:
– Késsel, golyóval, orgyilokkalhiába jöttök! Az igazságot és a büntetést hozom, és le fogok sújtani! Isten engem úgy segéljen!
Mi ez?! Mi ez – gondolta ijedten, amint az emberek vitték őt a fejük fölé emelve, kalapjukat lengetve, éljenezve, és ő rémülten érezte, hogy kezdi elhinni a hülyeségeket, amiket mond, hogy rettentő harci kedvvel és elszántan állt az emberek élére azért, hogy vezesse őket.
Csak tudná, hogy hová?”
Nem tudom, Rejtő láthatta-e Chaplint a Modern időkben: szalad a teherautó után, hogy visszaadja a leesett kendőt, mögötte tüntető tömeg fordul be az utcába, és rögtön követni kezdik őt, aki egy vörös zászlónak látszó tárgyat lobogtat a kezében... Vagy a Diktátorban, ahol a szörnyű vezér hasonmásaként szónokol a világbékéről...
De ne menjünk ilyen messzire. Ez csak egy P. Howard-ponyva, amelyben amúgy sem ritka, hogy összekevernek egy embert egymásikkal. S küzd az életéért, ahogy bír. Nem tud semmit, de ismerni véli a szabályokat. Illetve a kliséket. Az élet törvényeit – mondaná a Rejtő-hős, de az író tudja, ezek csak az irodalom törvényei. Meg az általa kreált játékéi.
Összerakja tehát a saját vadnyugatát. És miközben az olvasó nevet, szépen összeáll. Az azért kérdés, hogy egy ilyen kísérlet a valóságban is sikerülhet-e.
