– A Különben dühbe jövök egyfajta önvizsgálat. Miért pont most szánta rá magát?

– A könyvben Carlo Pedersoli, akiből később Bud Spencer lett, megküzd Bud Spencerrel. Carlo Pedersoli sportolóként objektíven megítélhető eredményeket ért el. Bud Spencer pedig a rajongók teremtménye, ők tették híressé. Ez két egészen eltérő tapasztalatot jelent. Volt már rá példa korábban is, hogy ilyen számvetést csináltam: mindig kiderül, hogy azok a fontos dolgok, amelyekben hiszek, lényegében állandóak.

– Hogy érzi magát jobban a bőrében? Carlo Pedersolinként vagy Bud Spencerként?

– Ez leginkább a helyzettől függ. Ha rajongókkal beszélek, természetesen Bud Spencer élete a kényelmesebb.

– Mesélne a Silvio Berlusconival kötött barátságról? Többször nyilatkozta, hogy nem érdekli a politika, mégis kampányolt vele.

– Régen néha dolgoztam neki, hiszen néhány filmemnek ő volt a producere. Ebből a munkakapcsolatból később barátság lett, egyszóval nem a politika hozott össze minket. Politikai értelemben én egy igazi világpolgár vagyok. Nem is vettem részt a kampányban komolyan, két napot ha szerepeltem összesen.

– A filmszínészet kapcsán azt állítja a könyvében, hogy mindent a közönségnek köszönhet.

– Mindannyian szerepet játszunk az életben, már a születésünktől kezdve. Amikor a gyerek sírni kezd, azért csinálja, mert rájött: ha rázendít, enni adnak neki. Ön most épp az újságírót alakítja, én pedig válaszolok a kérdéseire. Filmszínésznek lenni ugyanezt jelenti. Előadunk egy szerepet, és a közönségen múlik, hogy értékeli-e a produkciót. Ezzel szemben a sportban a saját eredményem számított, amit elértem, csakis magamnak köszönhettem.

– Ez azért eléggé furcsa kijelentés egy sikeres filmsztártól.

– Amit én színészként tudok, azt bárki meg tudná csinálni. A film világába gyakorlatilag csak belesodródtam.

– Ehhez képest csaknem nyolcvan filmben állt kamerák elé. Van személyes kedvence? Volt-e esetleg olyan, amelyet megbánt, hogy elvállalt?

– Minden szerepemet szerettem, sosem kellett kompromisszumokat kötnöm, így megbánnom sem kellett semmit. Kedvencem viszont van: a Mindent bele, fiúk, amelyben pilótát játszottam. Ez ösztönzött arra, hogy belevágjak a pilótaiskolába, és végül repülő- és helikopter-vezetői engedélyt szerezzek.

– Feltűnő, hogy a Terence Hillel forgatott filmjeik többségében ugyanazokat a fazonokat püfölik el. Ezek szerint verést sem kaphatott akárki?

– Igen, jól látja, ugyanazokkal a kaszkadőrökkel dolgoztunk már gyakorlatilag az elejétől kezdve. Egy idő után végül csak egy szűk kör maradt, akik meg tudták csinálni a trükköket úgy, ahogyan kellett, és bele tudtak illeszkedni ezeknek a filmeknek a világába. Egyébként a rosszfiúk is mindig viccesek voltak, sosem volt igazi erőszak vagy vér a filmekben, fontos volt, hogy ezt a határt sose lépjük át. És természetesen a pofonokat is mindig csak megjátszottuk, nem volt egyetlen véletlenül elcsattant sem közöttük.

– Hallott esetleg a „magyar hangjáról”, Bujtor Istvánról?

– Természetesen. Ő egy igazán nagyszerű színész volt, és nagyon örültem neki, hogy nemcsak szinkronizált, de elkezdte az én karakteremet játszani a saját filmjeiben. Köszönöm neki. Nagyon sajnálom, hogy már nincs köztünk.

– Manapság a nagy visszatérések korát éljük. Elképzelhetőnek tartja, hogy még utoljára visszatérjenek Terence-szel?

– Nem, nem hiszem, hogy lesz ilyen. Már csak azért sem, mert fizikailag sem lennénk arra képesek, mint korábban. Bunyó nélkül pedig nem lenne az igazi.

Bud Spencer és Terence Hill