A sztárcsináló
A szakma a megmondhatója, hogy nem könnyű kenyér. Huszonnégy órás szolgálat, sok önfeláldozás, tökéletes ízlés, folyamatos tehetségkutatás, a művészet és a művészek feltétlen szeretete kell hozzá –hogy csak az alapvetéseket soroljuk. Geszti Margit (barátainak és a hozzá közel állóknak: Fruzsi) épp ezt imádja benne.
Nem volt zenész a családban, de a muzsika sosem némult el már a szülői házban sem. Édesapja a jegygyűrűjével kopogtatta a ritmust a fotel karfáján, ő pedig a ritmus alapján találta ki, hogy ez nyilván a ritka búza, ritka árpa, ritka rozs… és bár még láb ujjhegyen állva sem érte fel a zongorát, amelyen a papa játszott, de mindenáron be akart szállni a produkcióba. Most sajnálja igazán, hogy nem készült fénykép azokról a meghitt estékről, amikor apja keze a klaviatúráról a mellette cövekelő kislánya fejére siklott, és a melódia simogatásban ért véget. Fruzsi apukája ugyanis vak volt.
A közgazdásznövendék estéi ritka kivétellel a Zeneakadémia épületében teltek, annak is a harmadik emeletén, örök hála érte Lajos bácsinak, aki rendszeresen becsempészte. És a kereskedőtanuló lánynak lassanként rögeszméjévé vált, hogy az első számú exportképes, eladható magyar „termék” a zene és az énekhang a hazai tehetségek előadásában. Akkoriban nem is lehetett más az első munkahelye, mint az Interkoncert nevű – amúgy egyetlen – nemzetközi koncertigazgatóság, ahol Fruzsi reszortja a nemzetközi zenei versenyek és fesztiválok magyar résztvevőinek delegálása volt. Elég magasra sikeredett a kezdés: az akkoriban pályakezdő Gulyás Dénes és a felejthetetlen emlékű Polgár László az ő közreműködésével utazott ki a nemzetközi Pavarotti-énekversenyekre, amelyeket meg is nyertek, és így váltak a világ operaszínpadainak ünnepelt sztárjává. Valószínűleg az Interkoncertnél is maradt volna, ha a szocializmus egyre kevésbé acélos testén nem csírázik ki a piacgazdaság első, meglehetősen gyengécske hajtása 1982-ben, amikor is a Hungaroton megkapta a külfölddel való önálló kereskedés jogát. Vagyis Geszti Fruzsi remélhette, hogy az egyetemi felvételin kiejtett óhaja magyarul is értelmezhetővé vált. Egy darabig.
Egészen konkrétan 1990 júniusáig, amikor fejcserés támadással próbálták megmenteni a szakadék szélén egyensúlyozó hanglemezgyártó monopóliumot.
Az új igazgató már első munkanapján deklarálta, hogy jobbkezeként számít a nyelveket beszélő, nagy tapasztalatú és tekintélyes nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező lányra, és ki is nevezte külkereskedelmi igazgatónak. De az ígéretes jövőnek egyetlen, az igazgató nyilván ártatlannak vélt, de kicsit rasszistára sikeredett kérdése rövid úton vetett véget. Geszti Fruzsi habozás nélkül felmondott.
Mint kiderült – épp időben. Kapva kapott érte a Magyarországra érkező Bertelsmann Music Group, s pár hónap múlva már hozzáláthatott a BMG Ariola felépítéséhez, méghozzá az alapoktól. Úgy is ejthetnénk: a semmiből. A bérlakásban egyetlen asztal és egy szék képviselte az infrastruktúrát, úgyhogy volt miből felemelkedni.
Fruzsi sudár teremtés, de a cég saját kiadású lemezei egymásra helyezve bőven eltakarnák alakját, és a magyar zenei élet ikonná rajongott alakjai nem véletlenül hálásak neki. Viszonylag ritka a hozzá hasonló összetett személyiség – akiket nem zavar a nyomdafestéket (és a monitort) is nehezen tűrő képzavar –, buldózer természetű irgalmas nővérhez hasonlítják. Ha ő fantáziát lát valakiben, nem menekülhet a nyilvánosság (és többnyire a népszerűség) elől, képes az ódzkodóknak „lemezt beszélni a hasába”, zokszó nélkül veszi fel a mobilját éjjel kettőkor, ha szorongó művész kér telefonos segítséget.
A tehetséget hetedhét ország távolságból megérzi, féltőn óvja és vigyázza, feltéve, ha hagyják. Mert, sajnos, nem minden istenáldotta hajlandó az együttműködésre: olykor hiábavaló minden kétségbeesett igyekezet, rimánkodás, éjszakába nyúló beszélgetés anyácskákkal és önsorsrontó leánykákkal, hiába a kiharcolt rivaldafény, a szupersztár előtti stadionfellépés szervezése, ha az öntörvény – vagy annak hiánya – megbízhatatlansággal párosul. A tehetségkutató megasztáros, X-faktoros nagy népi cirkuszműsorait ki nem hagyná. A képernyő előtt ülve sincs nehéz dolga: zsigerei súgják meg az igazat. Ha (szó szerint) elakad a lélegzete, ha képtelen eltépni tekintetét a tévéről, ha elektromos feszültség járja át, ezek a megkérdőjelezhetetlen reakciói, amikor valami igazi értéket sugároz a produkció. Fruzsi szerint sincs jobb módszer arra, hogy megmutathassák és megmérettessék magukat az ország-világ eldugott zugaiban rejtőzködő zsenik, de szerinte csak a kivételes lelkierővel élő és a gyors hírnév sokszor romboló hatásának ellenálló személyiségek bírják elviselni a médiacirkusz megpróbáltatásait. A talentumot, a génekben hordozott adottságot gyorsan kikezdi a sztárolás: ha a nemrégiben még szürke egérhez hasonlítható szakmunkástanuló képtelen lekerülni a bulvár címlapjairól, és holnap leáll a forgalom a körúton, mert sikoltozó leányhad állja útját a taxinak, amiben utazik – könnyű elhinni, hogy ez az álmok beteljesülése, maga a csúcspont. Pedig ez csak a kezdet kezdete. Optimális esetben itt kezdődne a tanulás, az önfegyelem, a fejlődés időszaka.
Azt mondja, megszakad a szíve a média csinálta, felemelte, majd ejtette tehetségek sorsa miatt. Tapasztalata szerint az igazi törődés nem lehet önző, nem függhet öszsze nézettséggel, emelt díjas szavazással, reklámbevételi lehetőséggel, és semmiképpen nem végződhet a stúdiólámpák lekapcsolásával vagy a kamerák leállásával. Az ő sztárcsináltjai – például St. Martin (született: Szentmártoni Imre) vagy az Adagio jó képű-jó hangú fiúcsapata – hoszszú távú hírnév birtokában várják a további lehetőségeket, és biztos lehet benne, hogy a sikert nem a múlt idő t-je, hanem a lemezkiadás tárgyesete jellemzi.
Mindezek ellenére Geszti Fruzsi a közelmúltban váratlan döntést hozott. Kereken húsz év után felállt az időközben BMG Arioláról Sony Music Entertainment Magyarországra magyarosított cég igazgatói székéből, és elhatározta, hogy új életet kezd.
Azért, persze nem vadonatújat.
Sőt, lehetmondani, hogy az új kísértetiesen hasonlít a régihez: lényegében lemezkiadásról, művészi kooperációról, tehetségkutatásról és magas színvonalú szórakoztatásról szól. Csak a kötelező gyakorlatok (heti jelentésírás, temérdek adminisztráció) helyére a munka valóban örömteli és érdemi hányada került. Nincs cége (még), nincs konstrukciója (még), de társai, segítői, céljai annál többen vannak. És közeli tervei is. Ilyen az Élet menete koncert felvételének jótékonyságra szánt kiadása, amelyhez Presser Gábor személyében azonnal partnerre talált.
Hogy megsiratták-e elhagyott cégének tulajdonosai, amikor távozott?
Nem igazán. A multiprofikra nem jellemző a pityergés és a könnyhullatás: nagyon korrekten mondtak köszönetet a búcsúzásnál, de nincs idejük a gyászolásra. Show must go on… – az élet megy tovább. De akik neki fontosak voltak, vele is maradnak.
