A Kaptár és amibe került
Amikor a racionalitás egy pillanatra szemérmesen kihagy, a levegő pedig az „itt és most” hatásának engedve erre a pillanatra a tüdőbe szorul. Ráadásul ez a Kaptár elsőre csak színes Zsolnay-mozaikkal burkolt lépcsőházfélének tűnik, és annak is csak a pécsi Tudásközpont egyik szárnyában, átkötésnek a könyvtár parkoló felőli hátsó és főbejárata – amúgy két hasonlóan steril és nyomott belmagasságú fogadótér – között, mégis képes átlényegíteni és egyedi izgalommal felruházni ezt az amúgy racionális épületegyüttest.
Mellesleg meg az emblémája lett, olyasmi, amiről mindenki beszél – mint például most én. A tervpályázatot megnyerő Balázs Mihálynak és csapatának (Tatár Balázs, Török Dávid, Már Miklós) sikerült maradandó építészeti jelet is formálnia ott, ahol csak egy halom kisebb-nagyobb tér és funkció összeszervezését várták tőlük. „Térgeometriai feszültséget teremt a síkokból építkező alapstruktúrán belül” – ahogy a szakértő zsűri értékelése fogalmazott, szellemet, metafizikát visz a betonfalak közé – fogalmazok én. Kivételes épület született, amelynek ereje képes előnyre váltani a kényszereket és mellékessé tenni a problémákat is.
A könyvtár és tudásközpont ugyanis egyáltalán nincs problémák nélkül, sőt. Elgondolkodtató/vicces például, hogy a tűzoltóság miért nyittatott ablakot egy ilyen jelentőségű épület főhomlokzatán egy lépcsőházi ventillátornak, de ennél sokkal lényegesebb, mennyire lehetetlen az épület elhelyezése. Mögötte vasútvonal fut, a belvárostól a hatos főút forgalma választja el, közvetlenül előtte pedig benzinkút, autómosó, gyorsétterem meg egy Penny Market, amelyeket talán idővel elköltöztetnek majd innen, de az a hatvanas évekbeli, felújított kollégiumépület mindenképpen marad mellette, amely a kultúrfővárosi év másik nagyberuházásától, a Kodály zene- és konferenciaközponttól elválasztja. Aztán az itt-ott felbukkanó tüzépes anyagokból azt is látni, valamikor elfogyott a pénz, különben nem közepes minőségű járólapokat használtak volna, és a mennyezeten sem műanyagcsíkok mögé rejtették volna a lámpavezetékeket.
De mindez remélhetően ideiglenes (a délkeleti Balokányliget felé is terjeszkedő Zsolnay-negyed talán egységes övezetté formálja majd az újdonságok ma még csak felvonulási területeit) meg mellékes, mert belülről a könyvtár egyszerre tűnik izgalmasnak és visszafogottan ésszerűnek. A Kaptár kemenceszerű tömbje ugyanis mind az öt emelet magasságában áttöri az épület jobb szárnyának belső terét, egyszerre idézve meg olyan távoli helyeket, mint a New York-i Guggenheim múzeum híresen körbefutó lépcsőkaréjai, és kelti az otthonosság érzését is, mintha tényleg egy kemence tövében olvasgathatnánk. (Az üvegfalak miatt amúgy sok a természetes fény és remek a kilátás is a belváros és a Mecsek felé, a kívül fehér Kaptár falán pedig apró ablakszemek, rajtuk apró jutalomjáték az innenső könyvek és a falon túli kerámiaszínek összetükröződése.)
Az épület bal szárnya „szögletesebb”, kívül legszabályosabb oldalával fordul például a mellette lévő kollégium felé, belül, a nagy könyvtári olvasóban viszont másképp, de ugyanolyan erős a térhatás, mint a Kaptár körül. Az alul fekete, felül könnyed fehér színezést felülről beeső fénycsíkok fogják körbe, egyik végében zölden derengő üveghíd, a keleti oldalon pedig a két vízszintes folyosócsík nyugtató hatása – itt jóval kevesebb a Kaptáréhoz hasonló narráció, a derékszögűen szabályosnak és a szabálytalannak mégis egészen más egyensúlya formálódott meg. Pécs kulturális fővárosságának hamarosan vége, jött, pénzt hozott, megy tovább, de ez az épület tartósan és jelentős kisugárzással itt marad.