Ruszkik, MüPa!
A legelső tanulság, bár csak a koncert végén lett belőle bizonyosság, hogy ő az erősebb. Nem mintha ez baj volna, sőt, inkább legyen így, mint fordítva, csak meg kell mondani, ki az az ő. Kocsis Zoltán.
Érzem magamban a tiltakozást, ahogyan elkezdődik a Patetikus szimfónia a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén. Nem, nekem ez így egyáltalán nem tetszik. Odáig nem ragadtatom magamat, hogy „ez nem Csajkovszkij”, mert ki tudja, ki vagy mi Csajkovszkij, és azt is tudom azért, hogy amit a 6. szimfóniától várok, az nem saját elképzelés, hanem koncertek és lemezek élményéből levont tanulság. Ez így is van rendjén, azt várom, amit ettől a műtől kapni szoktam, nem az élmény, hanem a hangzás szintjén, nagy, romantikus belefekvéseket, hentergést az érzelmekben, hogy megpendítik a szívük húrjait, és vele rezonál majd a miénk is, orosz a lelkünk, vagy micsoda. Hej, kontuszovka! Hej, Volga, ha én még egyszer ott lehetnék.
Ezzel szemben áll az, amit Kocsis hall, és amit meg akar hallatni velünk, a kontuszovkánál sokkal szikárabb, tényszerűbb, fegyelmezettebb zene. Az ő pozícióját nemcsak a mi megszokásaink gyengítik, hanem a zenekar is, amely biztosan nem pont azt játssza, amit kellene, és amit a karmester elvár tőle, élénken emlékszem egy faramuci kürthangra az első tétel végén, az előttem ülő hegedűk gondjaira, az átellenes csellók időnkénti szálkásságára. Ellene van a pillanat és ellene van a hagyomány, hiszen a Csajkovszkij-képet mégis a nagy orosz karmesterek alakították ki, Mravinszkijtól mondjuk Pletnyovig. Vele van viszont a meggyőződése, meg Csajkovszkij is, hiszen akármilyen ridegnek tűnik is az interpretáció, mégis megy előre, gyorsan, lendületesen, meg sem állva a tételek között. Az utolsó tétel pedig mindent igazol.
Féltem, hogy közbetapsolnak, mert nagyot szólt a harmadik vége, talán ezért is volt különösen indokolt a gyors indítás, aztán már nem nagyon kellett gondolkodni semmin. Az volt, aminek lennie kell, csak mégis más volt, mint ami lenni szokott. Emlékszem még egy filmre, Robert Craft, Stravinsky asszisztense mesélte el benne, hogy amikor a zeneszerző haldoklott, ő elkezdte a szomszéd szobában a Patetikus szimfónia utolsó tételét zongorázni, amikor bejött Stravinsky felesége, hogy az Isten szerelmére, hagyja abba. Tulajdonképpen soha nem értettem, hogy egy olyan komoly zeneszerző utolsó óráiban ez a némileg nevetséges érzelmesség miért számíthatott baljóslatúnak, nagynak, éppen megfelelő volta miatt ijesztőnek. Most viszont olyan volt az előadás, hogy megértettem. És lehet, hogy akkor tényleg másodlagos, hogy mi a hagyomány, hogyan szólt ez a zene az ősbemutatón vagy Mravinszkij keze alatt, most élünk, nekünk kell értenünk, és ha erre lehetőséget ad az előadás, akkor az hiteles.
A hangverseny első részében a tehetséges, jó kezű és fiatal Denisz Kozsukin játszotta Prokofjev 2. zongoraversenyét, eleinte azt a benyomást keltve, hogy csak egy elhibázott Rachmaninov-versenyművet ad elő, utóbb mind meggyőzőbben. A zenekar szétesve és némileg rendezetlenül követte a szólistát, ismerkedőestet tartott a mű és a közönség, vegyes benyomásokkal, de hogy mi lesz ebből a szünet után, arra nem lehetett fölkészülni. Unalomból kérget, megszokásból zsírt növesztettünk a lelkünk köré. Mentünk vele valamire?
