Lejártam játszani
Az örökmozgó kiskölyök a Csík Ferenc általánosba járt, nyilván azért oda íratták be a szülei, hogy lekössék az energiáit: a sporttagozatos suliban kötelező volt a mozgás. Úszni kezdett, hat évig csinálta, megunta, abbahagyta. Túl monoton volt egyik hosszt nyomni a másik után, ennél azért több kreativitásra vágyott már akkor is. A medencéből kiszállva egyszerre vágott bele a tornába és az atlétikába, kezdetben nem nagyon tudott választani. Aztán mások megtették helyette: felvilágosították, hogy a tornához túl magas, legalábbis később egész biztosan az lesz, leér majd a lába a szerekről. Így is lett, 188 centije rá a bizonyíték.
– Egy nap megláttunk egy apróhirdetést: az artistaképző felvételt hirdet. Arra gondoltunk, meg kéne próbálni – emlékszik vissza Boi, akinek családi vonalon korábban semmi köze nem volt a cirkuszhoz. A mozgáshoz annál több: édesanyja kézilabdázóként, édesapja pedig versenykerékpárosként sportolt. Az meg pláne nem vetített előre valami nagy cirkuszkarriert, hogy a kissrác négyévesen, mikor először járt hasonló intézményben, konkrétan sírva fakadt: túl hangos volt neki a csinnadratta. Később persze megszerette, sokat jártak a szüleivel cirkuszba, de nem gondolta, hogy egyszer azon a porondon, a Fővárosi Nagycirkusz porondján lép majd fel.
– Nemcsak akrobatikát csináltunk, de pantomimet is, klasszikus balettet, zsonglőrködést, függőszert, kötélmászást. Nagyon élveztem, tényleg, de nem gondoltam, hogy „bekomolyodik” a dolog. Lejártam játszani.
Nemrég töltötte be a harmincat, de máris jókora nemzetközi cirkusztapasztalata van. Dolgozott az Egyesült Államokban, Olaszországban, Görögországban is, és számos külföldi fesztivál vendége volt. A 2004-es Nemzetközi Cirkuszfesztivál után részt vett egy meghívásos válogatáson, amelyet a Cirque du Soleil rendezett. Három héttel később pedig már ki is került Montrealba. A cég állta a repülőjegyét, kapott egy apartmant, sőt még fizetést is, csak azért, hogy tanuljon. Abszolút tehermentesítették, éppen azért, hogy csak a tanulásra kelljen összpontosítania, hogy mikor bekerül egy show-ba, már profin menjen miden.
A Cirque de Soleil különben egy fél margitszigetnyi területen működik, három-négy óriási sportcsarnokkal, ugyanennyi nagy táncteremmel, stúdiókkal, amelyekben a show-kat illusztráló zeneművek készülnek. Működik egy kosztümgyár is, ahol a világ összes Cirque du Soleil-műsorának ruháit készítik. Gergő szerint hallatlan profizmus uralkodik a központban, a kezdetben elvégzendő műveletek közül csak egy: gipszből kiöntötték az arcát, hogy „mindig ott legyen a fejem, ha fejdíszt kell csinálni”. Az első alkalmak egyikén például negyvenöt percig vettek méreteket róla. Öszszesen több százat.
– Először nem értettem, hogy minek ez az egész. Aztán mikor megláttam a kosztümöket, megértettem. Éppen ettől tud nagy lenni ez a cég, hogy minden apróságra nagyon odafigyelnek – állítja Boi Gergely.
A roppantul feszített munkatempó mellett vajon hogyan sikerült a beilleszkedés az új világba? – Könnyedén –válaszolja. – Korábban, mikor az Egyesült Államokban jártam, már jól megtanultam a nyelvet. Bár a Cirque du Soleil hivatalos nyelve a francia, de az oktatás angolul folyik. És egyébként is: mindenben sokat segítettek – így Boi Gergely. Az akrobatikus próbák mellett színházi foglalkozásokon is részt kell venniük az újdonsült Cirque du Soleil-tagoknak. Eleinte nem tudta, „mi újság van”. Nem mindig értette, mit miért kell csinálnia, hiszen előtte egyáltalán nem színészkedett. Meg kellett tanulnia, hogyan kell egy színpadra bemenni, kijönni, hogyan kell fókuszálni, hogyan kell elérni, hogy a közönségnek is tetsszen, amit lát. Hogy elhiggye a show-t. Akit a cég szerződtet, már eleve profi artista, az akrobatikát nem nagyon kell tanítani neki, hisz éppen azért kerül be az ember, mert korábban már bizonyított. A lényeg: az artista-akrobatából színészt kell képezni. Aztán ez a kettő, pár hónap elteltével összeér. Ettől lesz olyan profi ez az egész.
Meg attól, hogy mindenki tudja a dolgát. A nemsokára Budapestre érkező Saltimbancónak 57 résztvevője van, mindenki saját karaktert alakít – szemben a többi Cirque du Soleil-show-val. Gergely az egyetlen magyar. Mármint a színpadon – a felesége ugyanis szintén a cégnél dolgozik mint kosztümös. Négy éve házasok. Még idehaza találkoztak, a lány a gimnázium és a főiskola elvégzése után ment ki Gergelyhez, először „családi partnerként”, aztán mikor a Saltimbanco sátorshow-jából az arénákra optimalizált változatba került az ifjú artista, s a Cirque du Soleil felújított minden járulékos elemet, a zenét, a fényeket és a kosztümöket is, nagy szükség volt segítőkre. A fiatalasszony jelentkezett a munkára – megkapta. Igazi főnyeremény volt ez a Boi házaspár számára.
És hát az sem kisebb lottóötös, hogy Gergely lett a cég történetének első magyar vezető edzője. S hogy ez mit jelent?
– A művészeti vezetésen belül én lettem az akrobatikai részért felelős személy. Az összes edzőt és az öszszes akrobatát én irányítom. Meg azt is jelenti, hogy lassan lejövök a színpadról... Ami persze nagyon fog hiányozni, de mérlegelnem kellett: harmincéves vagyok, kicsit már fáj a vállam, fáj a derekam, talán öt-tíz év lehet még bennem, maximum. Így viszont néhány év múlva talán teljesen új show-kat tudok majd csinálni a cégen belül. Ez nem csak az anyagiak miatt előrelépés, jövőképnek sem utolsó: akár ötven-hatvan éves koromig csinálhatom... – mondja Boi Gergely, aki lényegében mindent elért már, amit artistaként színpadon ennél a cégnél elérhetett. Nincs feljebb. És egyébként is, mindig úgy gondolta: harminc körül váltani fog. A kaliforniai egyetemen személyi edzőnek tanul, egyszer pedig majd valamiféle üzletbe is belevágna. Budapesten a színpadról búcsúzik a színpadtól. Meglátja, mit tehet a show érdekében, de épp a vezető edzői státusz, a roppant felelősség miatt nem tud százszázalékosan részt venni a produkcióban.
– De azért fölmegyek. Sokat jelent nekem, hogy épp itt lesz vége a színpadi életemnek. Magyar vagyok, itthon érzem magam a legjobban. Innen indultam el hét évvel ezelőtt. És ide is érkezem. Hatalmas utazás volt, igazi hullámvasút – de a végén azért eljutottam a csúcsra.
Pedig először csak „lejárt játszani”.
