Az igazságosságosságról és az együttérzésről szólva nem egyszerűen a jog és nem a törvény követéséről és betartatásáról van szó, sokkal inkább az egyenlőség eszméjének érvényesítéséről, az egyenlőségért való küzdelemről. Amelynek sérelmeit Csalog Zsolt leghevesebben épp a hetvenes években mélyülő életmódkutatásai közben tapasztalhatta meg. A cigányok, a hajléktalanok, a kiszolgáltatottak, az elesettek, a megnyomorították világában. Ezeket a kutatásokat a Belügyminisztérium betiltotta.

Erőt adni az igazságosságnak, mert erő nélkül az igazságosság csak részvét, méltányosság és nagylelkűség, méghozzá komoly erőt (intézmény híján a nyilvánosságét) a sokkal nagyobb erőkkel, a széles körben ható előítéletekkel és a politikai hatalommal szemben – erre vállalkozott Csalog Zsolt. Szinte esélytelenül. Jellemző, hogy a legtöbb lehetőséget még az irodalom kínálta, leginkább a szociográfia műfaja. Érthető hát, hogy már az 1971-ben megjelent első könyve, a Tavaszra minden rendben lesz, majd 1976-ban a második, a Kilenc cigány is irodalmi mű. 1978-ban a közfigyelmet keltő Parasztregény, 1981-ben A tengert akartam látni, 1988-ban a Cigányon nem fog az átok, 1989-ben az M. Lajos 42 éves, ezekkel együtt összesen tizenkettő. Nehezen, kis példányszámban, megtűrtként. Egzisztenciális gondjai elől Sorosösztöndíjjal az USA-ba utazott. 1985–1989 között New Yorkban élt, de 1988-ban már részt vett az SZDSZ, 1988 decemberében a Raoul Wallenberg Egyesület megalapításában; ennek ügyvivője, majd elnöke is volt. Erkölcsi integritását megőrzendő 1993-ban kilépett az SZDSZ-ből. Közben segített talpra állítani a Roma Polgárjogi Alapítványt és a Roma Sajtóközpontot, és kikerülhetetlenül szembesült azzal, hogy az ő legfontosabb dolga mégiscsak írni.

Azt az irodalmilag újat, izgalmasan mást, ami összefogta és hasznosította kutatásai módszereit, vizsgálatai és teljes élete tapasztalatait, ráadásul mindazt, amit a tényirodalom tudott, ő dokumentumportrénak nevezte. Alapja a magnetofonra vett interjú, még inkább: vallomás. Csalog Zsolt kivételesen tudta beszéltetni az embereket. Talán, mert nem az alig valamire kötelező sajnálat vezette, ahogy oly sokakat, hanem testvéri közelséget teremtő szeretet, tisztelet és nagyrabecsülés. És a testvéri közelséget kísérő öröm, amely nem kér, nem akar a másiktól semmit, csak együtt lenni vele, meghallgatni. És hála, hogy ez megadatik. S ahogy az embereket beszéltette, ugyanúgy szerkesztette és stilizálta: formálta a vallomásokat. Föltisztította a megszólaló történetet. Éppen azért, hogy az előítéletes közvélemény és a politikai hatalom érdekeit szolgáló hazugságok szövevényében magát az életet tegye láthatóvá, átélhetővé, érthetővé. Úgy, ahogy hősei megélték és elmondták. Tényszerűen, frázisok és valótlanságok, túlzások és nagyotmondás, számítás és csináltság, színezés és dramatizálás: csalás nélkül. A történet egyszerűsége, kikezdhetetlen közvetlensége, keresetlensége, áttetszősége, meztelensége, evangéliumi ártatlansága és szabadsága volt Csalog Zsolt mindene.

Akarhatunk-e ennél többet? 1997-ben hunyt el rákban.

Ennek a mágikus tehetségű és varázsos természetű embernek a munkásságát csak 1989-ben kezdték elismerni. Akkor Év könyve díjat kapott, majd – egyebek közt – József Attila-díjat, Pulitzer-emlékdíjat, s 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Mit érnek, mit jelentenek ezek az elismerések? A Palatinus idén elkezdte kiadni műveit. Nyilván, mert szükség van rájuk, másképp nem tenné. Talán mégis ez az igazolása életművének.