Roger Silverstone előszavában szépen megköszönte a sok-sok orvosnak, hogy életben tartották őt, amíg a könyvét befejezte, aztán, sajnos, gyorsan meg is halt. Még a könyve megjelenését sem várta meg. Fontos ember volt ő, korunk egyik meghatározó médiatudora, aki a London School of Economics média tanszékének éléről vezette az ún. birminghami iskolát. A birminghamiak túlléptek a frankfurti iskola egyoldalú és bénítóan pesszimista kultúrkritikáján, melynek fényében a globális média nem más, mint a néphülyítés és az agysorvasztás lebírhatatlan globális gépezete. És nem estek át a ló túlsó oldalára sem, ahol a torontói iskola bálványozza kritikátlanul a médiatechnika viharos fejlődésében rejlő bámulatos lehetőségeket. Silverstone és követői nem átlagot vonnak és középre állnak, hanem dialektikus elemzésekben fogják össze a globális médiavilág, Silverstone szavával: a médiapolisz ellentmondásait. A médiapolisz, melyen kívül nincs számunkra hely, egyszerre probléma és megoldás, a valóság eltorzításának és megismerésének lehetősége, azonos velünk és idegen tőlünk.

Silverstone utolsó műve egy afgán patkolókovács egyetlen mondatából indul és bomlik ki. Mikor az afgán patkolókovácsot megkérdezte a BBC riportere, hogy szerinte miért bombázzák az ő faluját és környékét, így felelt: azért, mert „az al-Kaida sok amerikait megölt szamaraikkal együtt és lerombolta váraikat”. A patkolókovács egyrészt pontosan érti az események logikáját, másrészt egyáltalán nem érti a jelenkor amerikai életének szerveződését. Az ok megjelölése a patkolókovács részéről egyrészt univerzálisan érvényes, másrészt a helyi kultúrkörön kívül tökéletesen érvénytelen. A médiapoliszban, mely öszszeköti az afgán patkolókovácsot a londoni hallgatóval, közelivé válik minden távolság, ismerőssé válik minden idegenség, átélhetjük az azonosság és a különbözőség dialektikáját. És éppen ez „a média elsődleges kulturális szerepe: a különbözőség és az azonosság örök, végtelenített játéka”, ami nélkül az emberi lények nem tudnak élni. S ez a játék nemcsak kultúrák között, hanem kultúrákon belül is zajlik, a kreativitásnak és a hagyományőrzésnek, a kulturális állapot védelmének és a belőle való kitörésnek az állandó feszültségében.

Az elhagyhatatlan lakóhelyünkké váló médiapolisz funkciójából következnek a benne való létezés morális szabályai: hogy igyekezzünk polgári felelősséggel átlátni a média korlátolt és sokszor inadekvát ábrázolásain, hogy mindig kritikusan viszonyuljunk ahhoz, ahogy a saját médiánk ábrázolja a másikat, és ne felejtsük el, hogy médiapoliszban „a másság már nem a másik sajátossága”.

Silverstone könyvei sajnos nem olyan kellemes olvasmányok, mint amennyire fontosak. Szerzőjük szociológusként is túlságosan filozófus maradt, a kelleténél sokkal több akadémikus felvezetéssel, pontoskodással, elméleti kitéréssel, körülményeskedéssel halad előre, s a szöveg helyenkénti homályát és nehézkességét a fordítás még fokozza is. A magyar főcím, aMédiaerkölcs (Media and Morality gyanánt) kissé félremilyen normameghatározó kézikönyvről, tankönyvről lenne szó. Jobb lett volna kivételesen megmaradni a szó szerinti fordításnál (Média és moralitás). Silverstone előző nagy műve (Why Study the Media) sokkal jobb fordításban áll rendelkezésünkre, illetve állna, ha kiadnák, de egyelőre csu