A gyűjteményes kötetek erénye a sokrétűség. Nincs ez másképp Kőbányai János 2000 és 2010 között, nyolc izraeli értelmiségivel folytatott interjúinak esetében sem. A megszólalók közös valóságukra: a modern Izraelre is refl ektálnak, legfeljebb temperamentumuk, érzékenységeik függvényében fogalmaznak eltérően, s persze az interjúk négy témaköre miatt. A csomópontok: politika, irodalom, képzőművészet, zene.

Az Ehud Barak vezette munkapárti kormány Arafatnak tett békeajánlata visszautasítását követően az izraeli baloldali értelmiség a centrum felé mozdult. Slomo Avineri politológus emlékeztet rá, hogy Izrael a palesztin médiában, tankönyvekben továbbra is megsemmisítendő célpontként szerepel. Az egyoldalú elválást és szigorúan őrzött határok kijelölését tartja kívánatosnak, minthogy érzése szerint Izraelnek nincs érdemi tárgyalópartnere. A két interjúban is szereplő A. B. Jehosua nem szenved hiányt önbizalomban: azt mondja, ő találta ki az egyoldalú elválás teóriáját, előszeretettel hivatkozik az izraeli miniszterelnököknek adott tanácsaira és saját regényeire, melyeket magyarul szintén a Múlt és Jövő kiadó jelentetett meg. A jeruzsálemi szent helyek státusával kapcsolatban 2005-ben úgy véli: ez az egy négyzetkilométer nem maradhat „Izrael függőségében”, „nemzet- és vallásközi felügyelet” alá helyezné őket. A második interjúban, melyet a gázai harcok után adott, egyértelművé teszi, hogy az agresszióra adott katonai válasznak nincs alternatívája, s a civil áldozatok kapcsán megjegyzi, hogy olyan ellenséggel szemben kellett az izraeli hadseregnek fellépnie, mely pajzsként használja a civileket. Optimizmusában száz évre teszi a béke feltételeinek megteremtését.

Aharon Appelfeld író Kertész Imre Nobel-díja kapcsán szólal meg a 2002-es interjúban. „Konok soáellenesség uralkodott Izraelben az ötvenes években” – mondja –, „s ez eltartott az Eichmann-perig.” Az uralkodó állami ideológia túl akart lépni a tényen, hogy a modern Izrael a vészkorszak nélkül nem jött volna létre. Appelfeld, aki a soáról írott regényeivel vált ismertté, Kertész egzisztencializmuson alapuló életművében a modern európai zsidó létélményt és önreflexiót véli felfedezni. APrimo Levi, Jean Améry és Paul Celan nevével fémjelzett irodalmi kánonba sorolja, azok közé, akik a partikuláris zsidó tapasztalatnak univerzális értelmet kívántak adni, így válhattak Európában sikeressé. A világ nem érti a zsidó partikularitást, „a kereszténység a zsidókkal szemben egy könnyen beszélhető nyelvet használ” – szögezi le Appelfeld, aki úgy véli, az egyház számára a zsidóság az idősebb testvér, akivel szemben tele van komplexusokkal, s hogy Izraelt ma ugyanúgy démonizálják a világban,mint a vészkorszak előtt a zsidókat, ami megkönnyítette, hogy erőszakkal lépjenek fel velük szemben.

Itámár Jáoz-Keszt, szarvasi születésű költő-műfordító Mezei Andrásra és az első izraeli magyar költészeti antológia megszületésére emlékezve a diktatúra kultúrdiplomáciájába, másrészt a magyar-zsidó pszichébe is bepillantást nyújt. „Nagyon nehéz zsidó tapasztalatról írni Magyarországon, majdnem lehetetlen. (...) Mindenféle maszkok alá kell rejteni a témát”, idézi a nemrég elhunyt Mezei panaszát. Sidra de Koven Ezrahi a soá nemzetközi irodalmának a dokumentarizmus felől a mitológia felé haladó fogalmait és tipológiáját alkotta meg. Súlyos állítása, hogy a vészkorszak után „túl gyorsan építettük fel az államot. (...) Tudjuk, hogy mivé fejlődik a trauma, amelyet nem beszélnek, kezelnek ki. Az visszatér. Szerintem a palesztin konfliktusban”. Az állandó fenyegetettségérzet, mint mondja, veszélyezteti Izraelben a zsidó erkölcsöt.

A Magyarországról elszármazott, s a valláshoz visszatérő André Hajdú zeneszerző szerint akár vallásos, akár szekuláris az ember, mindenképpen elnyomja önmagában a meggyőződésével szembeni kételyeit. A modern izraeli komolyzene kísérletezője Bartók és Kodály nyomán egy kelet-európai vallásos hagyományokat őrző izraeli haszid faluban gyűjtött népzenei motívumokat, majd adta át évtizedekkel később tanítványainak. A tradicionális zsidó szövegvilághoz, a Misna és a Talmud vallásjogi okfejtéseihez nyúlt a zsoltárok és az imák helyett, a jesivák kántáló-mormoló hangjaihoz, ezeket zenésítette meg. „Az egész zsidó egzisztencia a szövés folyamatából áll. A létezés űrjébe szövünk különböző ösvényeket (...) az egésznek nincs kezdete, se vége, se középpontja (...) függőhidakat építünk”.

Kőbányai régi interjúinak jellegzetessége a monológforma, melyet az esetek többsé gében csak egy ízben, a beszélgetéspelfelddel folytatott diskurzusban. E kötetében többnyire eltér e módszerétől: gyakran hosszan kérdez, beleszőve kérdéseibe évtizedes jeruzsálemi tapasztalatait.

Az Izraeli szellem ma tenyerünkbe simuló, jól olvasható, finom könyvtárgy. Érdekességében méltó a Múlt és Jövő antológiasorozatának hasonló formátumú, korábbi darabjaihoz.