Csehov óta összezsugorodott az idő, de a romantikus kijelentéseknek ma is van távlatuk. A mai Versinyin azt mondja, tíz év múlva egymillió munkahely lesz Magyarországon. Tíz év szintén hosszú idő, a kosztpénzből a hónap végéig kell kijönni, és a gyereknek új télikabátra van szüksége, mert a régi már levásott róla, de a megnyugtató bariton fölfestette jövőkép olyan tisztán lebeg a horizonton, hogy lélekben átsegít az átmenetinek tűnő nehézségeken.

Akik Versinyint hallgatják, arra gondolnak, csak azt a két-háromszáz évet kell kihagyni vagy túlélni, utána már könnyű lesz. A mai Versinyin szűkebb távlatban határozza meg a várakozási időt, de a közönsége ugyanabba az illúzióba kapaszkodik, és hajlamos lesz feltétel nélkül lemondani önmagáról.

A hetvenes években a varsói Nemzeti Színházban láttam a Három nővért. A színház igazgatója rendezte. A Marszalkowska élelmiszerboltjaiban gyakorlatilag nem volt áru. Naponta elmentem a Tudomány és Kultúra Palotájával szemközti üzletsor végén levő mészárszék előtt, a fehér csempés falakon meztelen kampók sorakoztak, a polcok üresen álltak. A palotában a közönség végigkacagta Csehovot. Az előadás a bohózatra épült. Harsány, mozgalmas és röhejes volt. A lengyelek nem hittek Versinyin jövőjóslatában, kinevették a szólamait, a szónoklatait. Elegük volt az illúziókból, a három nővér hazug ábrándjaiból, amely azzal hitegette őket, hogy ha Moszkvába költöznének, megváltozna az életük.

Ugyanebben az időben nálunk két vidéki színházban, Kaposváron és Szolnokon fiatal rendezők szakítottak a hazai színházi mentalitást meghatározó önsajnálattal és önimádattal, amelynek állampolgári háttere a Kádár-rendszert belülről aládúcoló össznépi önáltatás volt.

Máshogy kezdték játszani Csehovot – a Sirályt és a Három nővért –, mint azt korábban megszoktuk. A szentimentális melodrámát keményebb kritikai hangra cserélték.

Az amerikai kritikus, Mary McCarthy hetven évvel ezelőtt azt írta, hogy a Három nővér abszurd dráma, melyben a vonatok járnak, de a vasútigazgatóság nem ad ki Moszkvába szóló jegyet. Egy Madame Litvinoff nevű angol néző – mondja könyvében a szerző – olvasói levélben tette szóvá, hogy a nővéreknek van pénzük, mégsem utaznak el oda, ahol úgy érzik, boldogok lehetnének.

Ljudmila Petrusevszkaja orosz írónő szerint Versinyin azért beszél úgy, mint egy szent őrült arról, hogy kétszáz év múlva Oroszországban boldog lesz az élet, mert az ő következő húsz-harminc éve tökéletesen reménytelen. Szónokol, és közben, mint egy tetten ért tolvajnak, az arcára fagy a mosoly.

Andrei Serban világhírű román rendező, aki a Nemzeti Színház legújabb Három nővér-előadását rendezte, megjegyzi, hogy a nővérek mindig vagy a múltról, vagy a jövőről beszélnek, a jelenről sohasem. A múlt illúzió, a jövő illúzió, ebbe a kettőbe kell kapaszkodni, mert a jelen nem létezik.

Fölavatjuk Csaba királyfiszobrát, és az égre vetítjük a tíz év múlva megvalósuló egymillió munkahelyet. A múlt és a jövő ködképeinek fölrajzolásában az állam legmagasabb rangú tisztségviselői a főszereplők.

Petrusevszkaja megírta a maga korának Három nővérét. A Három lány kékben című színművet az 1982-es moszkvai bemutató másnapján betiltották. Ezután félévenként, a szabályok szerint összeült a műsor-politikai bizottság, és mindanynyiszor megerősítette a betiltást. Ez így ment 1985-ig, közben eltemették Brezsnyevet és Andropovot, az írónő levelet írt Csernyenkónak, de a helyzet nem változott. A peresztrojka idején váratlanul érkezett a színházba a magas minisztériumi küldöttség, és az éppen bent levő ügyeletesek ijedtükben a színház sikerdarabját mutatták meg nekik. A biztonság kedvéért azt is betiltották. Később mégis engedélyezték a Három lány kékbent, de a főszereplő akkor már nem sokáig játszhatta.

Petrusevszkaja „gyevocskái” – harminc körüli nők – abban különböznek a csehovi nővérektől, hogy a jelenben élnek. Ez velük a baj. Nincs módjuk azon töprengeni, mit kezdjenek az életükkel, mert dolgozniuk kell. El kell tartaniuk a gyereküket, az anyjukat, az anyósukat, férj nélkül vagy egy alkoholista férj mellett. Anyagi gondokkal, betegséggel, magánnyal küszködnek. Elfásultak, és szeretetre sóvárognak. Közönyösek és kíméletlenek, hogy meg tudjanak élni. „Akarnok vagyok, szó se róla. Élni akarok” – mondja egyikük. Csehov nővérei a költői illúzióikkal bíbelődnek, Petrusevszkaja „kislányai” a költőietlen valósággal vannak elfoglalva. A múltból a jelenbe érkező csehovi karakterek aktuális valóságának színpadi tükre irritálta a pártcenzorokat. „Élni kell, és majd minden elrendeződik” – ez a mondat, bár nagyon hasonlít arra, amivel Olga búcsúzik a Három nővérben, más akusztikát kap, ha a kortárs színpadon egyértelműen a túlélés reménytelensége van belekódolva. Csehovnál, ne felejtsük el, ott az a bizonyos ambivalens kijelentés, hogy két-háromszáz év múlva milyen lesz az élet. „Hasonló mondat Petrusevszkaja darabjában nem található” – zártam kritikámat, amikor a Katona József Színház 1987-ben bemutatta a Három lány kékben című darabot.

Akkor már másfél éve műsoron volt a Katonában a Három nővér is. Mindkét előadást Ascher Tamás rendezte. Ascher Csehovja fölért egy gyomorszájütéssel. Idillikusan kezdődött, és fokozatosan fordult át terrorba. Nyilvánvalóvá tette, anélkül, hogy jottányit változtatott volna a szövegen vagy a játékmód hagyományosnak nevezhető lírai realizmusán, hogy az illúziókat és hazugságokat a szereplők védekezésként építik föl magukban a borzalmas valóság ellen, amely azonban kíméletlenül legázolja őket. Az az előadás, anélkül, hogy azt expressis verbis meg kellett volna fogalmazni – nem is lehetett volna –, fojtott feszültségével, robbanásra váró sűrített levegőjével, érzelemtolulásaival a szabadságvágy jajkiáltása volt. Kódolt kortárs drámaként működött.

Csehovban az a rendkívüli, azért olyan népszerű, mert átvilágítja napi létezésünket. Az intim szférába, a magánélet pórusaiba hatolva a társadalmi közérzetről készít érvényes felvételeket, más szóval: megmutatja, milyenek vagyunk.

A Csehov-tükör alkalmas a nagy felismerésekre, de a nagy lelepleződésekre is. Attól függ, hogyan nyúlunk hozzá. Mit akarunk vele. Mire használjuk.

Csehov egyfelől a kulturális misszió része, sőt reprezentatív szerzője. A tavalyi szezonban négy magyar nyelvű Három nővér volt műsoron, az idén lett egy ötödik is. Nincs olyan évad, amelyben valahol ne mutatnák be a Ványa bácsit, a Cseresznyéskertet, a Platonovot – a mostaniban már eddig műsorra tűzték mindhármat – vagy a Sirályt. Csehovval a művészi igényességét tudja bizonyítani a színház. A közönség pedig a misszió iránti odaadását. A nézők egy része megtanulta, hogy a műélvezet bizonyos fokig áldozattal jár, és mivel inkább hoz áldozatot, mintsem igényt támasszon, másképpen szólva, jobban szeret kulturáltan unatkozni, mint kibillenni megszokott, kényelmes nézői pozíciójából, engedelmesen, beletörődve fogadja a konvencionális előadásokat. Előfordul, hogy szolid sikerre is viszi ezeket a szép, opálos, pasztell, egyszerre fátyolosan szomorú és áttetszően derűs produkciókat, függetlenül attól, hogy elegáns, barokkos csillár alatt vagy alternatív stúdióban jöttek létre, és egyformán nem szólnak semmiről. A közönség egy része ebben találkozik a kritika egy részével.

De van egy másik Csehov is. Ljudmila Petrusevszkaja azt mondja, most éppen azt a kétszáz évet éljük, amit Versinyin ki akart hagyni. Versinyin az illúzióit kergeti, miközben a lakása, ahol a feleségével és a kislányaival lakik, s ahonnan rendszeresen elmenekül, leég a tűzben. Kuligin boldognak hazudja magát, miközben megcsalja a felesége. Az alkoholista Csebutikin doktor szerelmes a legkisebb lányba, aki nagyon hasonlít a mamájára, a doktor egykori nagy őjére. Szoljonij Lermontovnak képzeli magát. Tuzenbach elmegy párbajban meghalni egy lányért, akit előtte hiába kérlel, hogy mondjon neki egy jót szót. A nővérek pedig a „Moszkva” elnevezésű önszuggesztió és önámítás áldozatai.

A Prozorov-ház az illúziók háza. Ebből szakít ki bennünket Serban rendezése a Nemzeti Színházban. Csupa kettős portré, a kifelé mutatott arc mögött a vágyott, eltitkolt vagy lehazudott másik én, az öregedő nő, a pipiskedő balerina, az affektált művésznő, az életcsődjét durván kompenzáló testvér, a pozőr, a latens homoszexuális, és így tovább, mindez a szétesettség látványosan színes, luftballonos, vidám kavalkádjától övezve, ami egyszersmind végtelenül szomorú is.

Áll egy ember a színpadon vagy egy mikrofon előtt, és azt mondja, hogy VA-LAMIKOR, tíz vagy kétszáz év múlva, minden tökéletes lesz, anélkül, hogy mozdítanánk az ujjunkat.

„Számomra a három nővér története épp a mi helyzetünk tragédiája és komédiája – mondja Serban. – Mindannyian valami valótlanban hiszünk, illúziókat teremtünk a magunk számára, és képtelenek vagyunk szembenézni a valósággal.” És még ezt is mondja: „A világ, amelyben élünk, a katasztrófa felé halad”.

Nemhiába akarta Versinyin kihagyni ezt a pár száz évet.

Egy japán táncos változat a Trafó színpadán Pappa Tarahumara társulatával