Az 1952-es születésű Naharin emellett tagja volt a pionírka New York-i kompániájának. A Gaga nem más, mint a guruvá lett tánckomponista húsz éve kifejlesztett, rögtönzésen alapuló mozgásnyelve, tükör nélküli tréningmódszere. Ezért, bármilyen csábító is, az alábbiakban (feltehetően) nem vonok párhuzamot a workshopokon, mesterkurzusokon is roppant népszerű, spirituális technika és korunk konzumistennője, Lady Gaga között.

A Project 5: négy kamaradarab, melynek mindegyike Naharin régebbi munkája. Az egyórás estnek férfi - és női változata is készült.

A Trafóban utóbbi volt látható, öt, ragyogó előadóval. Az egymás után, szünet nélkül bemutatott George & Zalman, a B/olero és a Park, from Moshe tökéletesen egynemű, erős popkulturális hatást mutató groteszk. Ariel Freedman, a csodás Chen-Wei Lee, Rachael Osborne, Michal Sayfan és Bobbi Smith visszafogottan elegáns, térdig érő, fekete ruhát visel. Az ötszereplős George & Zalmannak már a hangkulisszája is rafinált: Bobbi Smith soronként, félsoronként mondja el Charles Bukowski versét, a Making Itet, felvételről. A „bukisan” romlott létköltemény (a klasszikusok semmibevételéről, babzabálásról, szeretkezés helyett baszásról, lejmolásról, munkakerülésről, az alapos seggtörlésről) keveredik Arvo Pärt andalító zongoradarabjával. A modellek jéghidegségét idéző táncosok szoborszerű pózokba merevednek, testnyelvre fordítják a beatlírát.

A B/oleróban (Isao Tomita átirata) a kettős tagjai akár egy PC-játék animált robotgépei, vértelen, szoftverhibás bábuk. A zenei csúcspontra lemerülnek, megbolydulnak, ahelyett, hogy fölrobbannának a szexustól.

Az elektromuzsikára készült Park részlet az 1999-es Moshe című opusból. A trió mímeli, karikírozza az erotikát, a mikrofonállványaik mögött erőt demonstráló, pókerarcú popamazonok egyszerre mantrázzák a héber szöveget. Mindegy, miről hablatyolnak: szexről, kajáról vagy halálról, hogy mi mellett vagy mi ellen tüntetnek. Naharin rövid-feszes, gagás munkái genderművek és a fogyasztói társadalom kíméletesebb tónusú kritikái. Stílszerűen, ötperces szünet után tárták elénk az 1985-ös Black Milket, az alkotó kultikus művét. A szakrális kvintett ősi univerzumba repít minket: a gyűrött gyolcskosztümbe bújt, primitív-matriarchális törzs tagjai – pogány rítusként – iszappal kenik be magukat; ez egyszerre lehet stigma és az összetartozásukat kifejező jel, amelyet egyikük majd kétségbeesetten mos le magáról. A Tavaszi áldozatra emlékeztető, áramló munkát, némi leszboszi mögöttessel, szétfeszíti a szenvedély, és izgalmat keltően jelenik meg benne a vészterhesség.

A patinás együttes föllépése a best of-jelleg, a sterilitás és az egyhangúság okán alulmúlta a várakozásaimat. Noha minden etűd kitűnően kidolgozott, lelkiismeretes, és a kísérletező kedv mellett fölfedezhető benne az eredetiség is, rendre elmaradt a reveláció. Ugyanakkor a táncosok stílusbiztonsága és muzikalitása magával ragadó, a szinkronmozgásuk bámulatos.

Így hát eltűnődtem, hogy a hibátlan ízlésű Ohad Naharin milyen minőséget képvisel, amikor csalódást kelt bennem, továbbá a Batsheva szótárában mit jelent a – hírnevüket bár csorbító – hakni.

„Best of” a patinás együttestől