A világító kötéllétrán kepesztő plasztik Télapó-gnómokat már éppen kezdtem volna unni, de a dizájnerek egy része mintha megérezte volna, hirtelen ráeszmélt, hogy ez így lassan tényleg kevés lesz. Megjelent a nem köttéllétrán, hanem tűzoltólétrán mászó, mi több, muzsikáló Mikulás, amely a termékleírás szerint nem játék, gyermek kezébe ne kerüljön, valamint a rénszarvassal súlyosbított mászó Mikulás – oké, a kedves sarkvidéki párosujjúnak még kicsit olyan az arca, mint egy pestises patkánynak, de az irány feltétlenül jó, csak így tovább.

Idén egyébként általában véve is több a különös arc, mint eddig – fogjuk fel ezt is újításként. Megfigyeltem például egy csokoládésdobozba szerkesztett plüssrént, amelyhez minden kétséget kizáróan egy óbirodalmi múmia szolgált kiindulópontként,meg egy olyan fényfűzérbe illesztettműkristály hóembert, amelyikhez egy méregszekrényhalálfejespiktogramja, valamint két, ugyancsak meglepő Mikulást. Az egyik a drága jó Bem apót idézte, a másik viszont a fickós orosz misztikust, Grigorij Jefimovics Raszputyint, a maga jellegzetesen gusztustalan fekete szakállával, bár lehet, hogy tévedek, mert a figura eredetileg egy betlehemi jelenethez készült, és valójában Gáspárnak vagy Menyhértnek hívták, csak a gyárban valaki elnézte a megrendelést, kicsit fölé lőttek a szériával, ezért szétrobbantották a jelenetet, a szereplőket kivették a jászol mellől, és amelyik elbírta, arra ráírták, hogy Mikulás. Egyébként ez az átcsoportosítás azért is elképzelhető, mert arrébb láttam egy báránykát, amelyiknek konkrétan rénszarvasfeje volt. Egy szó, mint száz, ahogy már említettem, az idén se szeri, se száma a nóvumoknak, bár fogalmam nincs, mi az, hogy szeri. Túláradó szerettel üdvözöltem a Kárörvendő Hóember, a Rettegő Mikulás és az Agysérült Rén című plüsskompozíciót, a műanyag granulátumhulladékból előállított világító hóembert, a Rénszarvason Mozgó Télapót, a Műlatex-ruhás Mikulást, valamint a viszonylag természetközeli anyagokból szobort, kedves Függő Mókust és Natúr Madarat, miként a Vak Rénszarvas-szaxofonost is. Az idény legnagyobb dobása mindezzel együtt az a harminccentis zenélő és táncoló fenyőfa, amelyre szemet, szájat és orrot applikáltak, amitől pont úgy nézett ki, mint a reklámokban azok a kis gonosz, zöld vécészörnyek, akik eleinte igen vígan vannak a csésze pereme mögött, de aztán jön az anyu a csőrös flakonnal, és akkor már nem.

Jó szívvel állapíthattam meg azt is, hogy a karácsonyfaboadivatot a 2010-es ünnepi szezonban a legigényesebb chippendale-show-k színvilágát megelevenítő halványlila és a türkizkék uralja, a díszek frontján pedig az érdesített, tapintásra a finomabb smirgliket idéző formák dominálnak. A csúcsdíszek közül az Országház tetejéről leszedett vörös csillag kicsinyített mása jön fel a legnagyobb iramban, a formaművészek ez esetben is remekül ráéreztek az uralkodó trendre. Muszáj volt belőle venni egyet.

Megütközve nyugtáztam ugyanakkor, hogy a fehér és rózsaszín műkarácsonyfák teljesen eltűntek a kínálatból, ejnye, hát megint a fantáziátlan, maradi középszer diktál a műfenyőiparnak? – köptem ki keserűen. De aztán észrevettem valamit, amitől visszatért a teremtő kreativitásba vetett hitem: az Inverz Fenyőt, azaz egy olyan karácsonyfát, amelynek alul van a teteje és felül van az alja – gyorsan megvettem ezt is. Azóta is jókedvem van, egy apróság zavar csak: hová teszem a csúcsdíszt?

A termékleírás szerint nem játék