A halálraítélt szúrós tekintete
A kert közepén márvánnyal kirakott, meseszép fehér kiállítóterem áll, az udvaron fehér díszgalambok repkednek, balról egy nyitott oldalú kávéház szépséges, régi népi bútorokkal, bent egy öreg arab trubadúr penget és halkan énekel. A béke oázisa az őrület kellős közepén. A bagdadi Hewar –azaz Párbeszéd – galéria.
A tulajdonos, Qasim Sabti maga is világhírű festő. Makacs ember, aki hisz a békében, a művészet túlélőképességében, mivel szinte minden pénzét, New York-i, párizsi, madridi, tokiói kiállításainak hozadékát ebbe a kertbe, ebbe a galériába ölte. Mint mondja, mecénások ma Bagdadban már csak a mesében fordulnak elő, Ali Baba felszívódott, maradt a negyven rabló…
A kiállítóterembe lépve elámulok. Ennyi vidám szín, ennyi humor, enynyi életörömöt tükröző, repkedő forma a mai Irakban? Ki ez az ember? Ki ez a festő?
Mansour Al Bakri a neve, és ő is bejárta kiállításaival a fél világot. Művei rendkívüliek: minden sablontól mentesek, miközben elképesztő rajztudásról árulkodnak, kicsit olyanok, mintha Szász Endre grafi káit hintenénk meg Gross Arnold humorával és gyerekes bájával. A vonalak lendülete, a kompozíciók klasszikusokat idéző térszemlélete és a míves kidolgozás tökéletes egységet alkot. A művész káprázatos anatómiai tudása révén pedig szinte magától értetődőnek tűnnek azok a tudatos torzítások, melyek a grafikák „meséinek” alappillérei.
Festményeit nevezhetnénk akár karikatúrafestményeknek is. Művészek, politikusok sorakoznak a falakon, az előbbieket ábrázolóak a festő szeretetéről, a politikusok képei pedig kemény kritikájáról árulkodnak. Az ember szinte kedvet kap, hogy közelebbi barátságba kerüljön például Bertolt Brechttel vagy Salvador Dalíval, hiszen a képek láttán az az érzése támad, hogy már ismeri is őket. Ismeri rigolyáikat, apró – leginkább mosolyogni való – hibáikat, esendőségüket. A politikusokra viszont más világ jár. Hiába néztem Tarik Aziz, Szaddám Huszein azóta halálra ítélt külügyminiszterének portréját, nem tudtam felfedezni, hogy mi az az eszköz, amellyel a festő ilyen antipatikussá tette. Igaz, a szeme szúr, az álla erőszakot sugároz, de ez azért még kevés ahhoz, hogy a gyomrom összeránduljon. Márpedig ez történik. Néz rám a vászonról, és én szorongani kezdek. Che Guevara is megkapja a magáét, de Gorbacsov, George W. Bush és Jelcin is. Mansour Al Bakri művei olyan erővel hatnak, hogy az ember csak lassacskán jut el odáig, hogy képes legyen vizsgálni a festő technikáját is. Ecsetkezelése rusztikus, s ha már hasonlítanom kell, hát leginkább a korai szocialista realistákra emlékeztet. Az azonban tisztán érezhető, hogy Al Bakri kezét nem az elvárások vezetik, hanem a közlés forrongó kényszere.
Ha nem tudnám, hogy az utcára lépve robbantások, lövöldözés, politikai és vallási agresszió várja a bagdadiakat, akkor még irigyelném is őket. Hiszen többször is megnézhetik ezt a kiállítást.
