Az első a különleges, eltérő minőség. A második lehet az a hajdani, jó esetben indolencia, rossz esetben éretlen ellenszenv, amelyet a katalógusközlemények részletesen rekonstruálnak. Hogy Béccsel kezdjük: a vezető tanulmány külön fejezetet szentel az aranykupola alatt kiállító külföldi művészeknek, benne alfejezeteket Angliának, Német-, Francia- vagy Finnországnak, de Magyarország-passzus természetesen nincsen. Nem is lehet, mert Ausztria Képzőművészeinek Egyesülete egy pillantást sem vetett fennállása alatt erre a tartományra. A tartomány pedig közömbös volt, értetlenkedett vagy élcelődött azon, ami odaát a Friedrichstrassén történt.

Aminek számtalan reális oka volt. Mellőzve most a magyar művészet millenniumkörnyéki történéseit, a szellemi és a politikai környezetét, említsük meg, hogy az iparművészet-história bizonyos kuruc-atavizmust is rekonstruál e műág azért-sem-Bécs, azért-is-Britannia igazodásában. Ami pedig a festészetet illeti, elég végigtekinteni Klimt megrendelőinek és mecénásainak a névsorán. Waerndorfer textilgyáros, Primavesi banktulajdonos, Lederernek szeszgyára van Győrben, Bloch cukormágnás, és a szép Margaret portréjára, amelynek csak a ceruzavázlata látható itt, a vas- és acélnábob Wittgenstein adott megrendelést. Nem mintha a Lajtán innen nem lettek volna iparbárók, gazdag és újgazdag famíliák. De belőlük többnyire hiányzott az a világpolgár-igényesség, újdonsággal tüntetni vágyás és diktáló, merész ízlés, amely az odaáti szecessziót éltette.

Röviden és hatásosan: a magyar közönségnek száz esztendeje nincsen módja a bécsi szecesszió megismerésére. Merthogy – ez a harmadik oka az ismétlődő rácsodálkozásnak –esetlegesen kapja az élményeket. Hiszen volt itt nem is kiállítás, egész kiállításfüzér alig hat esztendeje, amely a várpalota homlokzatára akasztotta Klimtet, csak aki bevonult a transzparens alá, az érezte megcsalatva magát. Nem azért, mert belül mindössze egy Klimt-asszonyportrét láthatott, hanem azért, mert mindazt, amit a nagy osztrák emblematizál, a bécsi szecesszió művészetét csupán parciálisan és féloldalasan kaphatta meg. Nincs ez másképp a Szépművészeti Múzeum importrendezvényével sem. Az emblémából ide több jutott, amíg Az arany lovagot vissza nem kérték, hét Klimt-festményt láthatott a publikum, csak az alcím ígéretét – a bécsi Secession kezdetei – nem váltja be a kiállítás.

Nem az a baj, hogy többnyire kevéssé jelentős Klimtműveket látunk, lévén, hogy a mester kiteljesedése igazán a kiszabott korszakhatár körül és után következik be. A címadó és reklámhordozó Nuda Veritas itt van, főmű, mestermű, a korszellemet mesterműszinten képviseli. De hódolásunk után enyhén szólva csalódás, hogy a Klimt-kollekción kívül összesen még három festmény, valamint három szobor kellene, hogy képviselje a fent jelzett különbséget és minőséget. Hogy a Secession kiállításai szobrászatot, festészetet, iparművészetet vonultattak fel, arról a látogató legfeljebb a katalógus fotóiból értesülhet. Ha nem értesül, azt hiheti, hogy a mozgalom csak grafikát termett.

Remek grafikákat, mesterműveket. De a bécsi fametszet pompás-párás realizmusát, a litográfiák felületi gazdagságát, a Ver Sacrum folyóirat korszakalkotó tökélyét öt-hat termen és százkilencven lapon át tanulmányozni éppoly eltompító, mint az a kitartás, amelylyel a rendezők a meg nem ismert művészcsoport belső történéseit részletezik. Műtörténész-hallgatóknak rendezett kiállítás publikumot célzó hírveréssel.

Egy nem osztrák: Stanislaw Wyspianski