– Vasárnap kivételével minden nap reggeltől estig itt vagyok. Irányítom a programok összeállítását, ellenőrzöm a szerződéseket, de azért is felelek, hogy kitakarítsák a tornaszőnyeget az egyévesek Csiribiri tornájára. Sokan irigyelnek, milyen jó neked, mondják, hogy annyi színházat és koncertet látsz, de én nem tudok rajta szórakozni –azt figyelem, működik-e a világítás. A hatodik sor egyes széke az enyém, a kollégák tudják, ott megtalálnak – magyarázza Iványi Károlyné, a váci Madách Imre Művelődési Központ igazgatója, miért nem ült végig nyugodtan egyetlen előadást sem az elmúlt tíz évben.

A tavaly Primissima különdíjat, idén októberben Wlassics Gyula-díjat elnyert igazgató vallja és hiszi: hogy szeretünk-e élni a városunkban, az azzal is összefügg, létezik-e egy olyan hely, amely befogadja a helyi alkotó közösségeket, ugyanakkor alkalmas színházi előadások, koncertek megrendezésére. – Annyit beszélünk a művészetekről, de arról keveset tud az ország, hogy a művelődési házak az alkotás és közművelődés leglátogatottabb színterei. Egy népművelőkből, műszaki és gazdasági szakemberekből álló, jól felkészült csapat dolgozik folyamatosan a háttérben.

Tavaly közel négyszázezer látogatója volt a házban megrendezett programoknak. Sok műsorra, köztük színházi előadásra nemcsak Vácról, hanem Budapestről, vidékről, de még a határon túlról is érkezett közönség. Azt, hogy az előadások túlnyomórészt telt házzal mennek, a jól bejáratott közönségszervezésnek, az igényeket kielégítő kínálatnak tudja be az igazgató, és annak, hogy négy éve nem emelték a színházi előadások árát.

– Amikor az ezredfordulón idekerültem, a karbantartási, műszaki-fejlesztési munkák elmaradása szinte a működésképtelenség határára sodorta az intézményt. Az önkormányzat támogatásával minden pénzt viszszaforgattunk a felújítási munkálatokra, és csak ezután kezdtünk foglalkozni a közönségszervezéssel – eleveníti fel a létesítmény rendszerváltás utáni történetét a népművelőként kulturális menedzser képesítést is szerzett igazgató.

A törvény csak arra kötelezi a folyamatosan elszegényedő önkormányzatokat, hogy településtípustól függően biztosítsanak intézményt a helyi közművelődési tevékenységhez. Azt azonban a város vezetése dönti el, évente hány csoport fogadására, hány előadás, és azon belül ingyenes program rendezésére futja a költségvetésből. A korszerűtlenné vált épületek helyére, főként a megyei jogú városokban, pályázatokból új rendezvényközpontokat építettek, sok helyen pedig nonprofit vállalkozásnak adják ki az üzemeltetést.

– A kisebb vidéki művelődési házak kezdtek kiürülni, és ahol már a rezsiköltséget sem tudják kifi zetni, bezárnak. Nekünk még jó, mivel nálunk csak az idén csökkentették először az intézményre szánt pénzt, de ebből még folytathattuk a rendezvénysorozatokat. Emellett a több évtizedes múltú Dunakanyar Fotóklub, a Vox Humana énekkar, a Jeszenszky-jazzbalett, képzőművészeti és néptánccsoportok, nótakör, éremgyűjtők, eszperantókör, színjátszók – összesen több mint negyven civil közösség jár hozzánk hétről hétre. Közülük sokan közönségként is eljönnek a kiállításmegnyitókra, lemezés könyvbemutatókra – mondja Iványi Károlyné, aki sokaknak közérzetet javító társasági életet írna fel gyógyszer helyett. Szerinte életünk részévé kéne tenni, hogy hetente egyszer leüljünk a barátainkkal beszélgetni. Minél szegényebb egy település, annál inkább szükség lenne egy erre alkalmas helyre.