A vén szolga aztán helyet foglal egy oszlop előtt álló fotelben. Láthatóan ott is marad az előadás végéig. Bár később majd föláll, sőt táncol is keveset. Lopahin is kintről jön, nagy, mérges hangon bosszankodik, amiért elaludt. Nem heverészik holmi díványon, nem törölgeti az álmot a szeméből, miközben a cselédlánnyal társalogva vázolja a néző számára a legszükségesebb tudnivalókat. Ígéretesen kezdődik Zalaegerszegen a Cseresznyéskert előadása, amennyiben nem hasonlít a megszokott darabindításhoz. Bár nem tudni, mit ígér, és ez az előadás végéig sem derül ki.

Sztarenki Pál 2004-ben már megrendezte Csehov darabját a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában, most Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színház művészeti vezetőjeként újra elővette. Itt is van favonat, tölcséres lemezjátszó, építőkockák, szappanbuborékok. Ám akkor Bakó Márta ülte Firsz szerepét, most Wellmann György. Az ő játékára ugyan nem lehet panasz, de a különbség mégis legalább akkora, mint a stúdiótér és a nagyszínpad között. Firsz állandó jelenléte egyébként nyilván az előadás, a rendezői elképzelés kulcsmozzanata akar lenni. Az utolsó jelenetben is helyén marad, amikor a távozni készülő, búcsúzkodó, a jövőt fontolgató-tervezgető család sürgölődése közben időről időre fölbukkan a kérdés, el van-e rendezve az ő sorsa, elviszik-e a kórházba. Végighallgatja, amit róla beszélnek, rezzenés nélkül tűri a különben vígjátéki technikával megírt félreértések sorát. Majd a többiek sem távoznak a színpadról, amikor az aggastyán megállapítja, hogy ottfelejtették.

Ez a zárókép sokatmondó, tartalmas lehetne, ha beteljesítené a nyitás ígéretét, ha valamiképpen válaszolna arra. Ha az előadás közben határozott ívet vonna a két jelenet közé. Ennek híján azonban ezt is legfeljebb ígéretesnek érezzük, azzal a különbséggel, hogy ekkor már bizonyosak lehetünk benne, hogy sohasem fogjuk megismerni az ígéret tartalmát.

Ekkorra már kiderül, hogy a rendezőnek sok szép, olykor érdekes ötlete van, ám ezek nem állnak össze valamilyen rendbe, és bizonyára nem is valósulnak meg mind maradéktalanul. Tánczos Adrienn finom, törékeny, érzékeny Ranyevszakaját játszik, akinek legmélyebb érzései is felszínesek, szeszélyesen pillanatnyiak, de nem látszik rajta, hogy akár neki, akár a rendezőnek valami eredeti gondolata lenne erről a könnyelmű és könnyelműségétől szabadulni képtelen asszonyról, s főképp köze lenne ahhoz a félelmetes abszurditáshoz, amit az agg szolga állandó jelenléte sugallhatna.

Gajev szerepében Nádházy Péter kedves, gömbölyded, megöregedett kisfiút mutat a költői lelkületű, a világ praktikus dolgai iránt teljesen érzéketlen férfi helyén. A Lopahint játszó Urházy Gábor László nyilván az újgazdag, az urak közé keveredett jobbágyfiú folytonos zavarodottságát próbálja állandó hangoskodással ábrázolni, ám ezt olyan színészies, sőt szinte operai hanghordozással sikerül kiviteleznie, mintha csak hangjának szépségével kérkedne. Gyönyörűen éli át viszont az egykori parasztgyerek lelkesültségét, zavarát, elfogódottságát, amikor elbeszéli, hogy ő vette meg a cseresznyést. Misurák Tünde a szobalány eleven, életvidám ostobaságát, Sztankay Orsolya a csúnya, zárkózott Várja komor kedvetlenségét szépen hozza, a többiek nagyobb feltűnés nélkül teljesítik feladatukat, bár nemigen derül ki, hogy mi is lenne az.

A zenék összeválogatása a rendező jó ízléséről és színpadi érzékéről vall, ami megszólal, mindig jól illik ahhoz, amit kísér, bevezet vagy éppen lezár. De ez sem helyettesíti azt, ami közben hiányzik.

A rendezőnek sok szép, olykor érdekes ötlete van