K.Kabai Lóránt új verseskötete poétikailag mintegy szerves folytatása az előzőeknek, ugyanakkor magába foglalja a költő eddig legsikerültebb alkotásait. A szerző kiteljesíti azt a beszédmódot, amelyet a kétezres évek elején választott magának, és amely a látszólagos személyességet működtető narrativitást az én filozófiai és retorikai szempontból való körbejárásával és egyfajta nyelvi szkepszissel egyesíti. Az új versgyűjtemény címé ben (amely tulajdonképpen a szerzői név mutációjaként is olvasható), és a szövegtörzset keretező járulékos „elemekkel” (mint például a borítón és a ciklusokat határoló oldalakon szereplő test-rész-fotók, személyes vagy annak tűnő mottók, ajánlások) egyaránt az alanyi költészet attribútumait hordozza magán. A kötetben tapasztalható feszültség azonban épp abból ered, hogy ez a személyesség ellenpontozódik, felülíródik olyan, az olvasót kirekesztő gesztusok révén, mint a nehezen azonosítható intertextuális háló, vagy a már említett mottó- és ajánlásrendszer, amely igen gyakran megfejthetetlennek és talán közömbösnek is bizonyul, bizonyulhat a számunkra. A kötet „megszólítja” többek között Jacques Roubaud-t, Málik Rolandot, Nemes Z. Máriót, Sopotnik Zoltánt, Komjáthy Jenőt és Kemény Istvánt (akinek hatása a legnyilvánvalóbban érződik a versek egy részén); a kontextust pedig olyan művek alakítják, mint a 2001 Űrodüsszeia vagy épp egy Marylin Manson-szám.

Ezzel együtt azonban erény, hogy ezt a kettősséget az egyes versek felépítettségükben és retorikai kidolgozottságukban képesek lekövetni. Jellemző, hogy a többségük prózavers pozícióját imitálja, még akkor is, amikor a tördelés első ránézésre kötött formájú verset ígér. Az ebből adódó fragmentáltság és spontán beszédmód nemcsak a személyességnek kedvez (lásd az elvesztett országút, újhold című verset), hanem az ezzel épp ellentétes, teoretikus megfontoltságú, logikai és asszociatív módon szerveződő, nyelvi és metafizikus problémákat középpontba állító szövegeknek is. Ilyen például az egy, a kötet egyik, szerintem legjobban felépített verse, amely a látszólag szubjektív verskezdetből („a nyugalom szétárad fejemben, és szét fogja roncsolni, / pedig úgy gondolom, most már vagyok olyan erős, / hogy egyedül is elboldogulok magammal […]”) tautologikus szerkesztésmód révén, metanarratív megoldásokkal voltaképp viszonyrendszerekről (pl.: nyelvi, logikai, morális, kommunikációs) szól. Hasonló okokból tartom érdekesnek a [széljegyzet] megoldásait: az én azonosíthatósága, és ennek az azonosságnak a rögzíthetősége és kiterjeszthetősége jelenti a szöveg témáját, a retorikai játék azonban az utolsó sorokban személyességbe fordul,mintegy utólag helyzetverssé, gondolatfolyammá transzformálja az „önszerveződő”, öngerjesztő egységet: „(a nagyteremben éppen egy rakás / iskolást étkeztettek, forró levest adtak / nekik, és arra voltak intve, hogy ne han-/goskodjanak.)” De termékenynek mutatkozik a dialogikus hagyomány újraértése is a visszajátszás című szövegben. Ami viszont kissé zavaró, hogy a kötet egészének felépítése, felépítettsége korántsem olyan konstruktív és pontos, mint az egyes versek szerkezete.

A három ciklus közül az utolsó, mint egyfajta appendix, merőben más nyelvfelfogást és poétikai eljárást képvisel: például itt a nyelvi kódot kiiktató kvázi képversek szerepelnek (pl. szerelmi képlet). Bár messze nincsenek ötlet, invenció híján ezek a szövegek sem, az előző két ciklus „mélyebb”, de legalábbis átgondoltabb dramaturgiai szálat vivő versei mellett nemcsak funkciótlannak, hanem kissé jelentéktelenebbeknek is tűnnek, mint amilyenek valójában. Ugyanezen okból, a lomtár ciklus verseinek jellege miatt veszti funkcióját a keret (a kötet első verse a 2001, az utolsó a 2010 címet viseli, és nemcsak egymással olvashatók össze, hanem a kötet egészének együttes olvasásához is izgalmasan hozzájárulnak), a záró darab erős kontrasztja a megelőző versciklussal bizonyos mértékig minőségbeli differenciát is jelent. Így a katarzis helyén, vagy épp helyett, a klór funkciója aktivizálódik, illetve a szerző egyik kedvencTandori-mondata lehetne azonosítható: „most van soha”.