– Az előző vezetés miben kérte a véleményét?

Ioan Holender (I. H.) : – Két éve keresett meg Fischer Ádám azzal, hogy segítsek, majd az akkori főigazgató, Vass Lajos is. A Májusünnep nemzetközi vendégszereplőinek kiválasztásában, zenei és művészeti kérdésekben adtam tanácsot, de ezeket számtalan esetben nem fogadták meg. Nem igazán sikerült megértenem a működést, mert gyakran bizonyos munkavállalók nem végezték a munkájukat. Fogalmam sem volt, kié a felelősség. Jól ismerem a világ mai neves énekeseit, dirigenseit és rendezőit. Tizenkilenc évig vezettem a Wiener Staatsopert, most tanácsadóként dolgozom a New York-i Metropolitannek, a tokiói tavaszi fesztiválnak, Münchennek és Pestnek. A Magyar Állami Operaház nem ismeretlen terep, a hetvenes években sokat kooperáltam magyar művészekkel. Ennek a háznak komoly múltja van, szép lenne, ha visszakapná a hírnevét, a komolyságát.

– Mekkora esélyét látja ennek?

I. H.: – Az esélye megvan, ha olyan professzionális emberek vezetik a házat, akik szeretik és ismerik a zenét, a műfajt és ezt az intézményt. Ne az legyen a fő szempontjuk, hogy az összes dolgozójukat boldoggá tegyék. Azokat kell boldoggá tenni, akik az előadásokra jegyet vásárolnak és akiknek az adóforintjából az Operaház működik.

– Ez szép így, de ezeket a jegyárakat valószínűleg csak a turisták tudják megfizetni.

I. H.: – Olyan drágák?

– Magyar viszonylatban nem olcsók: hét- és tizenkétezer forint között, és itt nem a kiemelt előadásokról beszélek.

Horváth Ádám (H. Á.): – A bécsi jegyárakhoz képest alacsonyabb, de tény, hogy egy átlag magyar család sajnos így is nehezen tud eljönni, bár kapható 7000 forintnál olcsóbb jegy is.

– A hazai viszonyokhoz érdemes hasonlítani az árakat. Lehet, hogy lesz fizetőképes kereslet, ha az „áru” is megér annyit.

I. H.: – De nem feltétlenül a legmagasabb kategóriákat kell nézni, hanem a közepeseket is. Át kell gondolni azt is, hogy a repertoárszínházban mit játszanak. Tulajdonképpen csak két dolog lényeges egy operában: milyen előadások vannak és kikkel. A fontos darabokból itt sok hiányzik, ugyanakkor van több is, amely ha kimaradna, nem lenne katasztrófa.

– Mit tart ilyennek?

I. H.: – Nem mondom el, csak anynyit, hogy hiányzik a stratégikus gondolkodás.

Győriványi Ráth György (Gy. R. Gy.): – Válaszolhatok én? A legtöbb Wagner hiányzik.

– A bolygó hollandit önök vették ki a műsorból!

Gy. R. Gy.: – Ezt már sokszor elmondtam: nem ez lett volna eredetileg, hanem az Intolleranza. De mivel sajnos meghalt a rendezője, helyette mutatták volna be A bolygó hollandit. Amikor nemrég átvettem a színházat, még nem voltak díszlet- és jelmeztervek, kész költségvetés, és hiányoztak énekesek is a január végi bemutatóhoz. De nincsenek a műsorban fontos Verdi-, Puccini-, vagy éppen Bartók-darabok sem.

I.H.: –…és bekerültek olyanok, amelyeket egy évadban csak kétszer játszanak – díszlettel és jelmezzel. Ez luxus. Lehet, hogy más érti, miért a Művészetek Palotájában játsszák a nagy Wagnereket az Opera zenekarával, énekkarával, de mindez mit hoz ennek a háznak, itt, az Andrássy úton?

– Fischer Ádám mit mondott önnek, miért ott játsszák a Wagner-operákat?

I. H.: – Erről nem beszélek Fischer Ádámmal.

– Ha nem is erről, de nyilván beszélnek Fischer Ádámmal, hiszen mint említette, az ő felkérésére lett az Operaház tanácsadója. Sőt Fischer lapunknak azt nyilatkozta: ő kezdeményezte, hogy kérjék fel önt művészeti vezetőnek. Sokáig ezt meg is ígérték a politikusok.

I. H.: – Erről nem tudok. Senki nem kérte, hogymás legyek Pesten,mint ami vagyok: tanácsadó. Néhány bécsi lap írta, hogy átvenném a budapesti Operát. Eltekintve attól, hogy nekem ezt nem ajánlották fel, ezt már a korom és kötelezettségeim miatt, valamint családi okokból sem vállaltam volna. Harangozó úr, aki Bécsben a balettigazgatóm volt, mesélte, ő lesz itt az intendáns, Vass Lajos utódja, és Fischer úrral dolgozik majd együtt. Fischer nem igazgató alkat, hanem karmester, nem akar alkalmazott lenni, és az egész komplexum felelősségét vállalni. Nem sokkal később hallottam, hogy Harangozót mégsem nevezik ki. Aztán nagyon értékes beszélgetésem volt a miniszterrel, Réthelyi Miklóssal és Horváth Ádámmal. Megértettem a döntést, és azt, hogy a dolgok jó irányba haladnak.

– Mit kellett megértenie?

I. H.: – Az egész szituációt. Ennek a háznak a fontosságát, és szerepét a magyar kulturális életben.

H. Á.: – A beszélgetés lényege az volt, hogy a minisztérium és az Opera jelenlegi vezetése megismerje azokat az elvárásokat, amelyeket egymással szemben támasztanak.

I. H.: – Ahhoz, hogy a pesti Opera nemzetközi rangot kapjon, először azoknak kell elfogadniuk, akik ebben az országban élnek. A ház építését nem lehet a tetővel kezdeni. A fő problémája egyébként ennek a színháznak az, hogy még mindig nem meghatározott időre szólnak a szerződések, hanem örökre. Tudom, sokan gyűlölni fognak ezért a kijelentésemért, de a legtöbb nyugati országban ez úgy működik: ha valaki nem hozza az elvárható minőséget, akkor nem maradhat.

Gy. R. Gy.: – Ezért a véleményért engem is elmarasztalhatnak.

I. H.: – Bécsben is azt mondtam: egy operaház nem egy szanatórium. Ez a kijelentésem bizonyos körökben nem volt népszerű, de tizenkilenc évig mégis én maradtam az intendánsi székben.

– Ismeri a fiatal magyar tehetségeket?

I.H.: – Nem elég jól. Sajnos. De meg fogom ismerni őket.

– És önök?

Gy. R. Gy.: – Minden hónapban tartok meghallgatást. Már volt egy, és nemsokára jön a második. Találtam olyan gyöngyszemeket, akiket feltétlenül szeretném, ha Holender úr is meghallgatna. Annak idején Rálik Szilviát, Perencz Bélát, Létay Kiss Gabriellát ugyanígy fedeztük fel, és ma nélkülözhetetlenek a hazai operaéletben. Szeretném felkutatni a következő generáció kiemelkedő tehetségeit, de ez nem jelenti azt, hogy Magyarország legyen az egyetlen ország, ahol csak hazai művészek énekelhetnek.

– Ha felkutatja őket, el is engedi vendégeskedni?

I. H.: – Ezt a kérdést nekem is feltették Bécsben. Ez csak akkor nem működik, ha nincs évadterv. Ha most tudnánk, mi a program a jövő szezonban, sőt, a 2012–13-asban, átláthatóvá válna, ki mikor szabad.

H. Á.: – Nagyon fontos, ha valaki először jön ide, úgy távozzon, hogy várja az újabb találkozást az operával. Ehhez az kell, hogy az átlagos előadások kiváló minőségűek legyenek.

– És ehhez mi kell? Gondolom, nem feltétlenül szerződésfüggő.

I. H.: – Dehogynem. Az is. Ez az Operaház fizet olyan művészeket, akiket nem tud használni. Ez luxus.

– Hányan lehetnek a társulatban, akiket nem tudnak használni?

Gy. R. Gy.: – Nehéz számszerűsíteni, de vannak ilyenek majd minden területen – az adminisztrációtól a művészi állományig. A dalszínháznak gyakorlatilag nincs magánénekes társulata, összesen harmincan vannak, közülük tizenöt kis- és közép szerepeket énekel.Másik tíz kiváló hangi adottságnak örvend, a maradék öt-tízről ez nem mondható el. A nagyobb probléma azzal a további száz énekessel van, aki hozzászokott ahhoz, hogy éves szerződéssel, évi húsz-harminc előadást kap. Ha néhányukat Győriványi nem szerződteti le, akkor ők a sajtóhoz fordulnak. Nem feltétlenül feladata az Operaháznak, hogy minden magyar énekes egzisztenciáját biztosítsa. Tartsa meg a legjobbakat, és keressen hozzájuk hasonlókat máshonnan a világból.

I. H.: – Egyszer megkértek arra, hallgassak meg valakit a Toscában. Ez tényleg rossz – mondtam, ezt bárki megállapítja, nem kellek hozzá én. Erre azt válaszolták: de ha ő felhívja ezt vagy azt... Itt mindig felhív valaki valakit. Ez veszélyes dolog. Egy operát csak meggyőződésből lehet vezetni, nem félelemből. Győriványi úrnak hinnie kell abban, amit csinál – az esetleges tévedéseivel együtt. Ő is ember. Nem az Operaház a helye a világ igazságának.

„Itt mindig felhív valaki valakit” – mondja Ioan Holender (középen)