Galló Béla nemrég megjelent könyvében „az újkapitalizmus globális politikai szerkezetét” vizsgálja. Azt a fajta „újkapitalizmust”, amelyhez négy meghatározó karakterjegyet kapcsol. Lényegi vonásnak tartja, hogy az „újkapitalizmus” mára olyan egyeduralkodó társadalom- és gazdaságszervezési elvvé vált, amely sokféle nemzeti politikai gyakorlattal képes együtt élni, a sikertelen demokráciákkal éppúgy, miként a sikeres diktatúrákkal. Másrészt olyan rendszer ez, amelyet „katonai-technológiai téren egyetlen szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok ural, de ez az előny már nem váltható gazdasági és politikai dominanciára”. Harmadrészt, ebben a közegben „olyan, minden eddiginél veszélyesebb és intenzívebb, immár civilizációs léptékű kihívások érik az emberiséget, melyeknek már az enyhítése is politikai innovációkat igényelne, nemhogy a megoldása”. Végül pedig olyan globális életkeretet jelent, amelynek „elégtelen, elavult konfliktuskezelő mechanizmusai vannak”, s emiatt „az újkapitalizmus nemzetközi világa egyre instabilabb.”

Ahhoz, hogy mindezeket értelmezni lehessen, a szerző előbb olyan elméleti problémákat vesz szemügyre, mint a biztonság, az állam, a globalizáció és a világrend kérdései. A biztonság kapcsán megállapítja, hogy az „ma már nemcsak statikus, a politikai-gazdasági territóriumhoz kötődő védelmi képességet jelent, hanem egy olyan, gyakorlatilag mindenre kiterjedő dinamikus tényezőt, amely abszolút értelemben nem is teremthető meg”. Ehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy régiónkban a ’90-es évek elején a rendszerváltó politikai osztályok nemcsak a biztonság fogalmának komplexitásával voltak kénytelenek szembesülni, hanem azzal az új és jogos elvárással is, hogy a társadalmak természetes igényévé vált a biztonság „alanyának” megváltoztatása, azaz immár nem az állam biztonságát kellett garantálni, hanem a politikai közösségét.

A szerző szerint – akár tetszik ez nekünk, akár nem – az egyén és közösségei védelmét, illetve biztonságát máig az állam képes leginkább garantálni, és magunk is tőle várjuk el ezt leginkább. És ebben az igényben – szögezi le – „ma sem – mint ahogy régen sem – kizárólag az alattvalói attitűd, nem is a gyámságra vágyódó emberi lustaság, sokkal inkább az antropológiailag érthető biztonságszükséglet tükröződik”. Ám ez a pozitív állami szerepkör kizárólag a társadalmak belső rendjének fenntartásában érvényesül. Ezzel szemben „az államok egymás közti politikai kapcsolatai végső soron mindmáig a maguk nyerseségében mutatkoznak meg”, merthogy a „szűkös javakat a világtársadalomban (…) nem felhatalmazás alapján osztják el, hanem az aktuális nemzetközi erőviszonyok szerint”.

Nézem a LeMonde Diplomatique utolsó, 2010-es politikai atlaszát, ahol az „Energetikai kihívások” fejezet egy térképe abban igazít el, hogy 2006-hoz képest a világban hol növekszik, s hol csökken az olajkitermelés. Kék körök jelzik a kitermelés visszaesését, barnák a növekedését. Az előbbiből mintha már ma is több lenne, mint a növekedést mutatókból. A térkép szerint a Közel- és Közép-Kelet államai – Irán és Katar kivételével – évről évre egyre kevesebb olajat hoznak felszínre. Ez a tendencia azonban nemcsak az öböl menti államokra jellemző, de olyan, korábban jelentős európai kitermelőre is, mint Nagy-Britannia. Hasonló a helyzetMexikó és Venezuela esetén is. És bár az oroszországi olajkitermelés a globális válság dacára – nem kis meglepetést okozva – 2009-ben is növekedni tudott, továbbra is tartják magukat azok a prognózisok, amelyek a következő évtized derekára várják Moszkva olajimportőrré válását. Ám a világ nem csak olajban szűkölködik. Nem jobb a helyzet az ivóvíz tekintetében sem. A tendenciák itt is nyugtalanítók. A múlt század derekán még csak Észak-Afrika államainak és Szudánnak jelentett problémát a rendelkezésükre álló korlátozott mennyiségű ivóvíz. A 90-es évek derekára azonban ez a probléma elérte Afrika keleti oldalát, a Közel- és Közép-Keletet országait, Belső-Ázsiát, valamint Kína északi részét és Indiát is. Eközben a vízhiány a korábbiaknál is súlyosabb gonddá vált a Maghreb-térség országaiban.

Tizenöt év múlva pedig már Nyugat-Európa nem egy országa kerülhet az észak-afrikaihoz hasonló helyzetbe, miközben a vízhiányos államok köre tovább bővül, mindenekelőtt Ázsia irányába.

A könyv hasonlóképpen fontos és tanulságos része az a fejezet, ahol a szerző Charles A. Kupchan Az amerikai korszak vége című kötetét kommentálja. A tengerentúli elemző könyve még 2003-ban, vagyis évekkel az amerikai pénzügyi szektor válsága előtt jelent meg. Ez a körülmény sajátos fénytörést kölcsönöz Galló megjegyzéseinek. Az amerikai elemző arra keresi a választ, hogy a kemény vagy a puha erő alkalmazása viheti-e közelebb Amerikát céljai eléréséhez. Ahogy Kupchan, úgy Galló is azt gondolja, hogy a katonai erő – legyen az bármennyire nagy –önmagában aligha alkalmas az Egyesült Államok domináns helyzetének tartós prolongálására. Hiába tart fenn Washington a világ több mint 130 országában katonai bázist, és állomásoztat – az iraki és az afganisztáni kontingensen felül – több mint 290 ezer katonát állandó jelleggel határain kívül, mindez kevés ahhoz, hogy az Egyesült Államok megőrizze korábbi globális szerepét. Mindez azért sem lehetséges, mert Washington a 70-es évek elejétől mára a világ legnagyobb adósává vált. Nettó külső hitelállománya 1982-ben még csak 250 milliárd dollárt tett ki, és tizenöt évvel később sem volt még kiugróan magas, merthogy még akkor is csak 360 milliárdnál tartott, ami az aktuális amerikai GDP öt százalékát tette ki. Ám a következő tíz évben a hitelállomány 3700 milliárd dollárra duzzadt, ami immár elérte az amerikai a bruttó hazai termék 27 százalékát. Ráadásul e hitelállomány legnagyobb finanszírozói közt nemcsak Washington szövetségeseit találni, de ott van jelentős tételekkel Kína és Oroszország is. De ha mindez nem lenne elég az amerikai függés igazolására, akkor érdemes arra is utalni, hogy miként alakult az Egyesült Államok olajimportja az elmúlt negyven évben. A számok felettébb beszédesek. Míg 1970-ben az ország olajszükségleteinek 23 százalékát szerezte be külső piacokon, addig 2008-ban ez az arány már meghaladta a 60 százalékot.

Nos, ha valakit érdekel a világ nehezen kivehető, új szerkezete, a kölcsönös függőségek egyre bonyolultabbá váló rendszere, akkor feltétlenül érdemes kézbe vennie Galló kiválóan megírt esszékötetét.