Makovecz, aki a napokban ünnepli hetvenötödik születésnapját, számos rangos kitüntetés birtokosa. Ybl-, Kossuth- és Prima Primissima díjas, megkapta a Corvin-láncot. Nem csak idehaza ismerik és értékelik munkásságát; külföldön is ritka megbecsülésnek örvend, noha – a sevillai expó magyar pavilonjától eltekintve – jelentős munkája nincs idegenben. (A határon túli magyar településeken emelt házaira mint itthoni művekre tekinthetünk.) Az amerikai, a skót és a brit építészszövetség tiszteletbeli tagja, a Francia Építészeti Akadémia nagy aranyérmének tulajdonosa; idén vette át a római Sapienza Egyetem díszdoktori címét. Mindennél többet árul el azonban művészetének szuggesztív erejéről és természetéről a spontán névadásban kifejeződő elismerés.

Nem sima út vezetett idáig. A Műszaki Egyetemen, ahol 1959-ben szerzett diplomát, diákként még a klasszikus modernizmus nagymesterei (többek között Breuer Marcell és Le Corbusier) hatottak rá. De aztán a hatvanas évtizedben – a lakótelepi, főként az építészetnek csak megszorítással nevezhető paneles építkezés anomáliái láttán – irányt váltott; Frank-Lloyd Wright, Antoni Gaudí és Rudolf Steiner, az előd Kós Károly és a paraszti építészet tanulmányozásának hatására fokozatosan, csak rá jellemző organikus építészeti formavilágot alakított ki. A környezethez (mindenekelőtt a természethez) való igazodás korai éttermeibencsárdáiban nem csupán sajátos – az általa rugalmasnak nevezett fa dominanciájában érzékelhető – anyaghasználathoz vezetett, egyszersmind a funkcionalizmus sematikus-monoton gyakorlatának nyíltan hadat üzenő szemléletet is eredményezett. Beszédes, eredeti és hatásos megoldásokra törekvő építészetet, amelyben még a közösségi világi tereket is fennkölt hangulatot árasztó szentélyként értelmezte.

Hiába aratott azonban sikernek is tekinthető általános feltűnést az e sajátosságokat érvényesítő szentendrei szolgáltatóházzal vagy a sárospataki művelődési központtal, intranzigens személyisége és hajlíthatatlan következetessége miatt hamarosan nem kívánatossá vált a szakma hivatalos köreiben. Hogy ne kelljen kompromisszumokat kötnie, a hetvenes évek végén a pilisi parkerdőgazdasághoz szegődött, ahol tovább folytathatta stílusának érlelését. Hogy aztán Makona néven önálló tervezőirodát alapítván, a nyolcvanas évtizedtől már teljes fegyverzetében láthasson hozzá egymás után megvalósuló munkái (főként templomok és kulturális közintézmények) révén elképesztő mértékben gyarapodó életműve kiteljesítéséhez. Annak jegyében, amit két szóban így összegzett: „az épület – lény.”

A végre elnyert alkotói szabadsággal – sajnálatos módon – nem feltétlenül járt együtt letisztulás. Tömörítő egyszerűsödésben formát öltő bölcs szintézis. Épp ellenkezőleg: a racionális megfontolások idővel egyre hátrább szorultak, a jellegzetes motívumok meg megszaporodtak. Az antropomorf látványarchitektúra – az ő fogalmazásában „az Aranykor eleven háza” – hitelét ily módon a díszletezés már-már barokkos manírja nem is csak jelentősen csökkenti, olykor el is veszejti. Ezzel együtt szakrális vagy akként értelmezett munkáival Makovecz Imre a kortárs építészet nemzetközileg számon tartott jelentős egyénisége. Ez tény; kivételes formátumát, nem mindennapi tehetségét azok sem vitathatják, akiknek közéleti tevékenységéről, még inkább megszólalásairól sok mindenben nagyon más a véleményük. Része volt (van) ugyanis abban, hogy szakmájára ma ismét áhítatot keltő művészetként tekinthetünk.