Burma, Őszöd

A Duna Televízióban hétfőn késő este adták Anders Ostergaard nagyszerű dokumentumfilmjét a 2007-es burmai tüntetésekről. Sajnálom, hogy a Burma VJ (Reporting from a closed country – Tudósítás egy zárt országból) című film nem főműsoridőben ment, hiszen akkor talán többen láthatták volna. Ám azt hiszem, nem lehet elvárni a műsorszerkesztőktől, hogy egy számunkra szinte teljesen ismeretlen távol-keleti ország zavaros belpolitikai eseményeit bemutató alkotást – bármennyire kiváló is – kiemelt sávban adjanak.

Mert hát mit is tudunk mi Burmáról? Alighanem semmit. Őszinte leszek: nekem például (holott ebben-abban tájékozottnak hiszem magam) csak annyi ugrik be róla, hogy Burma valahol Thaiföld környékén fekszik, buddhista népek lakják, és odavalósi volt egy ENSZ-főtitkár – amit persze csak azért jegyeztem meg, mert a keresztneve vicces módon mindössze egy U betűből állt. Hosszas tűnődés után bevillan az is, hogy ott dolgozott rendőrként George Orwell – ami persze nem Burma kapcsán rögzülhetett, hanem az író miatt: Orwell, mint rendőr! Az utóbbi évek híreiből pedig annyi jutott el hozzám, hogy az országban diktatúra van, és a gyakori tüntetéseknek halálos áldozatai is voltak. Ilyen „tudásanyag” birtokában néztem meg Anders Ostergaard filmjét, s lelkesülten bámultam az elnyomás ellen tiltakozó, méltóságteljesen vonuló buddhista szerzetesek ezreit. Fogalmam sincs róla, hogy az ottani diktatúra miféle politikai színezetű, nincs képem az elnyomásban élő nép mindennapjairól, s mégis: a film hatása alá kerülve nem kétséges, hogy a tüntetőkkel azonosulok, értük dobog a szívem.

Majd hirtelen azon veszem észre magam, hogy nem is a filmet nézem már, hanem a 2006-os magyarországi zavargásokról szóló tévés tudósításokon jár az eszem. Azon, hogy a hazai média többé-kevésbé világnézet és pártállás szerint tudósított a Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde miatt kirobbant megmozdulásokról. Nagyon leegyszerűsítve: egyes televíziók hősöket és forradalmárokat láttak a tüntetőkben, mások pedig romboló, gyújtogató csőcseléknek mutatták a tömeget. Lehetséges volna tehát, hogy Anders Ostergaard szívszaggatóan őszintének tűnő burmai filmje sem több a szimpátiánk megnyerése érdekében folytatott manipulációnál?

Elképzelhető, hogy a tüntető buddhista szerzetesek mégsem a média által sugallt szereposztás szerinti „jó fiúk”?

Vajon mi történne, ha egyes jobboldali televíziók 2006-os budapesti tudósításait Burmában levetítenék? Lehetséges volna, hogy az általam „jó fiúknak” tartott ottani buddhista szerzetesek a Magyar Televízió székházát ostromló garázdákért lelkesednének? Elvégre a burmaiak számára Magyarország szinte teljesen ismeretlen kelet-európai ország. A burmai tévénéző vélhetően csak annyit fogna fel a magyar eseményekből, amennyit én a burmai demonstrációkból: a nép tüntet, a hatalom pedig rendőröket küld rájuk. Mit tudják ők ott Burmában, hogy ki az a Gyurcsány Ferenc?! Honnét is tudnák, hogy a Magyar Televízió 2006-os ostroma alatt az egyik vízágyús autót vezető rendőrt mobilon hívta a fia életéért reszkető édesanyja? Az asszony ugyanis élő adásban nézte a tüntetők által megtámadott vízágyús gépkocsit, amelyben ott ült a saját fia – s azt hitte, megszakad a szíve.

Ezek után ki mondja meg nekem, hogy a média által kreált valóságban kik a „jó fiúk” és kik a „rosszak”?

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.